A kötettel a szerző elnyerte az idei Aegon Művészeti Díjat. A regény főhősének – aki egyben a narrátor – életéről kiderül, hogy dolgozott húskombinátban, tanított az ELTE-n és nyugat–európai nagyvárosokban utcazenészként is tevékenykedik, a regény vége felé pedig teremőr lesz egy múzeumban.

A szerző a közönségtalálkozón – amelyen részleteket is felolvasott a könyvből – bevallotta, hogy saját tapasztalatai bőven benne vannak a kötetben. Életének egy 20 éves időszakában például minden évben öt hónapot töltött nyugat-európai nagyvárosokban, ahol utcazenéléssel kereste a kenyerét, de volt tanár is, jelenleg pedig az Ernst Múzeum teremőre, így a képzőművészettel is mindennapi kapcsolatban áll. „Ebben a regényben a főhőst többek között az is foglalkoztatja, hogy a múzeum valóságos tere és a kétdimenziós vásznakra felvitt háromdimenziós tér között milyen hasonlóságok vannak. Egy trauma után magába zárkózott ember története ez, aki arra kíváncsi, hogyan tehetne meg egy kijelentést úgy, mintha azt festené” – magyarázta a szerző.

Barnás bevallása szerint regényében az elme furcsa állapotait szerette volna modellálni, mindezt viszont úgy, hogy cselekmény is legyen a könyvben, olvasmányossá tegye a töprengésekkel teli kötetet. A főhős – aki egy ismerőse öngyilkossága után kerül krízishelyzetbe – számára a bezártság nem feltétlenül (csak) térbeli állapotot jelent, hanem „az elme saját önjáró köreibe való bezártságot” is. „Arra voltam kíváncsi, hogy mit jelent a hősöm számára az egyedüllét, illetve a kommunikáció képtelensége akár saját magával szemben is” – fogalmazott Barnás Ferenc. A kolozsvári eseményt megelőzően egyébként a szerző több székelyföldi városban is találkozott olvasóival.