Az ötlet úgy született, hogy több alkalommal jártam Erdélyi Lajosnál (marosvásárhelyi újságíró, fotóművész, 1929–2020), aki anekdotákon keresztül idézte fel, amikor az Új Élet című lap fotóriportereként dolgozott az 1960-as, 70-es években. Ezekben az anekdotikus történetekben a cenzúra és öncenzúra tematikáján volt a hangsúly: mi volt az, amit leírhattak, lefotózhattak, publikálhattak, mi csúszhatott át a cenzúra szűrőjén” – fejtette ki a rendező.

Hozzátette, aki ismerte Erdélyi Lajost, tudja, hogy nagyon jó mesélő volt, sok története volt, és ő adta a dokumentumfilm ötletét. „A címet is ő javasolta, és elültette a bogarat a fejemben, hogy felkutassam azokat, akik abban a korszakban dolgoztak a romániai magyar médiában. Arra törekedtem, hogy az egész országot lefedjük, nemcsak Székelyföldet és a Partiumot, hiszen Bukarestben is rengetegen dolgoztak lapoknál, a tévé magyar szerkesztőségében, könyvkiadóknál” – mondta a rendező, hozzátéve, rövid időre Erdélyi Lajos is megjelenik a filmben.

De a Kriterion és Dacia könyvkiadó szerkesztőit is megkereste, és a rádiók szerkesztőségében is kutatott: a Marosvásárhelyi Rádió egyik munkatársa idézte fel a sajátságos kort. „Az ő történeteiken keresztül próbálom visszaadni, hogyan lehetett sajtós munkát végezni abban az időszakban. Erdélyi Lajos úgy vélekedett, hogy elterjedt a közvélekedés, miszerint a Ceaușescu-korszakban Romániában semmit sem lehetett elmondani, megjelentetni, közben pedig jelentős életművek születtek, például Kányádi, Sütő munkáinak jelentős hányada. Tehát nem igaz, hogy nem lehetett írni, közölni, csak megvolt erre a sajátos technika” – mondta Csibi László.

Hozzátette, mostanra már megvan a kellő időbeli távolság, és látható, hogy sok minden született abban a korszakban, például a Boros Zoltánnal készült beszélgetésből kiderült, hogy a hazai magyar könnyűzene esernyője alá került minden felvétel, ami a román tévé stúdiójában készült, és több mint 400 felvételről van szó, tehát nem mondható az, hogy nem lehetett dolgozni, vagy hogy aki akart, nem tudott dolgozni.

Amikor nem lehetett borús égről közölni fotót

Csibi László úgy fogalmazott, a film annak a bizonyítéka is, hogy akinek volt mondanivalója, a nehéz időszakban is el tudta mondani, csak nyilván megvolt a maga sajátos módja annak, miként lehet érvényesíteni a közlendőt.

Nagyon abszurd kifogások merültek föl: például nem lehetett beborult égboltot ábrázolni, mert Romániában mindig süt a nap, vagy nem lehetett néprajzi jellegű képet kiállítani, ahol szénafedelű ház látható, mert az országban nincsen már szénafedelű, hiszen mindenki tömbházban él” – részletezte a rendező.

Hozzátette, a film a pandémia alatt készült, a bezártság kiváló alkalom volt a történetmesélésre, gyűjtésre, ha már a járvány felborította az egyéb terveket. Az alkotás a magyarországi Nemzeti Filmintézet támogatásával jött létre.

Az illusztrációk összegyűjtésében nagy segítségemre volt a resicabányai amatőr filmesek múzeuma, az Azopan fotóarchívum vezetőjétől, Szőcs Edgártól rengeteg segítséget kaptam, a Minerva sajtófotó-archívuma, illetve magánszemélyek gyűjteménye is segített” – mondta a rendező.

Szinte minden városban igyekeztem találni valakit, Temesváron Graur János újságíró, szerkesztő, Szekernyés János helytörténész, újságíró, szerkesztő beszélt, valamint Bodó Barna politológus, újságíró. Aradon Puskel Péter közíró, újságíró nyilatkozott, Nagyváradon Nagy Béla, aki a Fáklya című lapnál dolgozott, majd a színháznak volt a művészeti igazgatója, Szatmáron Ágopcsa Marianna művészettörténész, aki Muhi Sándor képzőművész felesége” – sorolta a rendező.

Hozzátette, a filmben a marosvásárhelyi Gálfalvi György író, szerkesztő idézte fel azt a sajátságos világot, amit Hajdu Győző (a 2018-ban elhunyt marosvásárhelyi író, szerkesztő, egykori politikus hosszú időn keresztül vezette az Igaz Szó folyóiratot, a kommunista diktatúra kiszolgálója volt – szerk. megj.) képviselt.

A csíkszeredai megyei laptól Székedi Ferenc újságíró, szerkesztő, Borbély László szerkesztő szólal meg, a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörtől Péter Sándor és Gajzágó Márton, a Brassói Lapoktól Kiss Éva Mária és Balázs János, a kolozsvári Dacia kiadótól Kerekes György, a kincses városbeli Igazság című napilap szerkesztőségéből Dózsa Sándor, a Falvak dolgozó népe című laptól Cseke Péter és Muzsnay Árpád. Felvetésünkre, hogy a film elkészítésének időzítése épp jókor történik, hiszen idősödő generációról van szó,

„Ezt tapasztalom magamon, a korábbi filmjeimet is „utolsó percben” készítettem el a visszaemlékezőkről. Nagyon sokan azok közül, akiknek jó történeteik lehettek ebből az időszakból, már egy másik világban »írják az újságot»” – fogalmazott Csibi László.

„Saját cenzoraink”

A rendező azt is elmondta, szerette volna, ha meg lehet szólítani azokat is, akik a „saját cenzoraink” voltak. „Koppándi Sándor, Pezderka Sándor és Hajdu Győző neve is elhangzik a filmben – körülbelül ők voltak azok, akik a magyar kultúráért, médiáért feleltek, vagyis mindenért, ami magyar nyelven megjelent a Ceaușescu-korszakban.

Koppándi Sándor nevét én koromból eredően nem ismertem, nehezen lehetett kiköbözni, hogy már nincs az élők sorában, de a többiek sem élnek, Pezderka már a rendszerváltás után elhunyt, Hajdu Győző nemrég” – mondta Csibi László.

A székelyudvarhelyi születésű rendező a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Film és Média Intézetének vezetője. Korábbi dokumentumfilmje a Nussbaum 95736 (2017), amely történelmi témájú riport­filmként egy túlélő élményein keresztül a kolozsvári zsidóság vészkorszak előtti és utáni életérzéséről szól, így fontos adalékokkal szolgál Erdély 20. századi történetéhez.

Csibi 2013-ban Kós Károlyról is készített dokumentumfilmet. Az egy évvel korábban készített, A kastély árnyékában című alkotásában a bonchidai Bánffy-kastély történetét dolgozta fel úgy, ahogy az a falu emlékezetében él.