Vörös tangó és fehér keringő

Még akkor is, ha előre tudott volt, hogy Ditró végéből meg kell csengetni telefonon a vendégvárónkat, akivel majd valahol félúton, egy Isten háta mögötti kis faluban találkozunk. A kalandvágy ellenére utóbb kiderült, érdemes volt elfogadni a kolléganő párjának felajánlását, mert nem egyszerű eljutni Gyergyótölgyesre, főleg ha a „rövidebb” és nem a „hamarabb” utat választja az ember. Mi pedig a rövidebbet választottuk, ráadásul azt is tudtuk, hogy nem akárki kockáztatja a tengelytörés veszélyét a hatalmas gödrökön át. Ezért mindhárman – asszonyi mivoltunkat meghazudtolva – tisztelettel viseltettünk az autó férfi vezetője iránt. Igyekeztünk visszafogni magunkat, nem fitogtattuk páratlan autóvezetői képességeinket, és nem osztogattunk értékes tanácsokat előzés közben. Mindez még az utazás elején, a műúton történt valahol Szárhegy és Ditró határában. Azonban amikor a ditrói utászház-nál nemcsak az aszfaltutat hagytuk magunk mögött, hanem a velünk  azonos irányba tartó utolsó járművet, egy szekeret is, sűrűn hálálkodtunk, hogy nem stoppal vágtunk neki az útnak. A környéken ugyanis egy zsákmányt kereső vadászölyvet leszámítva, teremtett lelket nem láttunk, nemhogy autót. A döccenőkön jutott eszünkbe az is, hogy telefonálni kellene vendéglátónknak, azonban arra senki nem gondolt, hogy itt már a térerő is csak foltokban érzékelhető. A telefonáló kolléganőnek nehezen ugyan, de sikerült közölni, hogy Ditrót már elhagytuk, ám nekünk föltétlenül tudnunk kellett, milyen autóval közelít a vendéglátónk. Már nem egyébért, de nehogy a „nagy forgalomban” elkerüljük egymást az Isten háta mögött. „Vörös Renault Kangoo-val” – közölhették a vonal túlsó végén, ám az autómárkák ismeretében foghíjas tudással rendelkező asszonyi társaság Kangoo helyett vörös tangót értett. „Mondjátok, hogy mi egy fehér keringővel érkezünk – közölte a társaság egyetlen férfi tagja harsány nevetés közepette, hozzáfűzve: nehogy eltévesszétek a csatlakozást!”