Vonaton

Lelkiismeretesen hátizsákomba csomagoltam a jegyzeteim, elvégre nyakamon a pótstresszió, és mikor juthatna három teljes óra tanulásra, ha nem most? Servius Tullius agrárreformjánál azonban mélyebbre nem jutottam, sőt még az álom sem kerített hatalmába, mivel magam is csak gyönyörködni tudtam hősünk produkcióján, aki a fülkében ülő idős hölgyeket szórakoztatta. Debrecenbe felvételizett valamilyen közgazdasággal kapcsolatos szakra, aminek nevét nem tudom anélkül kimondani, hogy össze ne akadna a nyelvem. Milyen ügyes fiatalember! – csodálják a hölgyek, arcukon olyan elégedett mosollyal, mintha maguk is szerepet játszottak volna ifjú titánunk felemelkedésében. Úgy döcög ez a rohadék, hogy mindjárt szétesik, bezzeg a határon túl feltalálták a vasút korszerűsítését, ezek pedig még mindig azon élősködnek, amit a Monarchia hagyott nekik – akadékoskodik szépreményű fiatalemberünk, aki napirenden van minden világpolitikai kérdéssel. A nénik igazi elismerését azonban az váltja ki, amikor arról is beszámol, hogy rendszeresen ellátogat a négyórai misére. Ezek után forgatókönyvszerűen következett a kérelem, ami kihagyhatatlanul része minden templomba járó hős és idős hölgy közti beszélgetésnek: Fiatalember, olyan nehéz a csomagom. Nem segítene a cipelésben? Természetesen – válaszol készségesen bajnokunk, akit az sem tántorít el, hogy öt bivalyméretű zsák elcipelését vállalta fel. Itt is van még két csomag – szólal meg furcsa éberséggel és félreérthetetlen célzással egy addig szunyókáló anyóka. Hősünk ezúttal is felajánlja szolgálatait, a glória meg fényesen ragyog feje fölött. Csak nagyon félek a taxisoktól... – sóhajt az egyik hölgy –, a múltkor sem akartak elvinni, azt mondták, túl közel lakom az állomáshoz. De templomba járó barátunknak erre is van megoldása. Aszondja: Szétütöm a pofáját a taxisnak, csak merje visszautasítani magát!