Víz alatt, víz felett

Az még csak természetesnektekinthető, hogy Kolozsváron egy magyar–románpolómeccsnek a sport világán túlmutatójelentősége van, a nemzeti érzelmek látványoskitörése mellett azonban szociokulturális vetületeis van a mérkőzésnek. Gondolok itt elsősorban arra,hogy szinte valamennyi olyan kérdésre választkaphat a polgár, amely legalább egy kevesetfoglalkoztatja.
Ha például a meccsrealkalomszerűen kilátogató amatőr szurkoló(tudniillik vannak nem amatőrök is) éppen azongondolkodna, hogy vajon külföldön vállaljon-emunkát, vagy pedig otthon maradjon, a választ kórusbanzengi az a kéttucatnyi hivatásos drukker, akinekbizonyára ez a feladata. Szertartása van a társadalminevelésnek a meccsen is: papi reverenda helyett többnyiremeztelen felsőtestű, nemzeti színű sálakat viselőoktatók üvöltik példás egyetértéssela leckét. Hogy tudniillik „ki a magyarokkal az országból!”.Avagy „Románia nem akar titeket”.
Ha valaki esetleg szemináriumonképzelné magát, és valamifélezavaros kérdés fogalmazódna meg benne, hogytudniillik nem akar, miért nem akar, ki nem akar, egyszóvalbeképzelt diákként akadékoskodna, akövetkező tanítás mindenről felvilágosítja.„Románia mi vagyunk!”, ordítja (mit ordítja,azt az eufemizáló mindenségemet! károgja)az oktatói gárda.
Ezek után rezignáltannyugtázhatja a diákká vedlett polgár,hogy lám, lám ezért tart ott az ország,ahol éppen tart, a civilizáció felévezető út legelején, mert ti vagyok Románia. Azújabb, immár végső tanításfeltartott középső ujjak mögül érkezik,szenvedélytől átitatott vad ordítozásformájában. „Otthon vagyunk!” – hangzik a már-márállati üvöltés, elnyomva a medence vizénekvidám csobogását. Vajha három-négyméterrel mélyebbről hallanám ezt! – sóhajtfel a kék víz szemlélésébőlfelriadt neveletlen diák.