Vissza... de hova is?

Nem téma számomra például a „Vissza a természethez!” imperatívusza, a maga közkeletű, vulgarizált formájában sem (azaz: fogjuk a cókmókot, oszt menjünk ki a ződbe felfrissülni) – belátom, nem szép dolog, de én a természetbe való kivonulás csúcspontjának általában az út végén (a megmászott hegy tetején stb.) elhelyezkedő vendéglátóipari egységet tartom, ahol a megfáradt utazó végre legördítheti a torkán jól megérdemelt, jéghideg sörét.
Az ember azonban – némiképp Whitmant parafrazálva – elég nagy ahhoz, hogy sok ellentmondás férjen meg benne. Urbánusnak tartott egyén létemre (aki azonban szőrmentén szimpatizál a „zöld gondolattal”) ugyanis egyre nagyobb vágyódást érzek a természet lágy öle iránt. Közvetlen tapasztalati eredője ennek az a néhány (ritka) alkalom, amikor szűk baráti társasággal elfoglaljuk aszszonykámék Isten háta mögötti vidéki házikóját, s ott töltjük kedvünket. A helyzet és a jóleső érzés megértéséhez tudni kell, hogy e helyen még térerő sincs, nemhogy internet, kábeltévé vagy hasonló civilizációs förtelmek. Csak erdőség, madárcsicsergés, csobogó patak. A hely hollétét azért, minden eshetőségre készen, nem árulom el. Úgy kell elképzelni, mint egy „fekete lyukat”, ahol nyomtalanul el lehet tűnni, mert akaratunk ellenére senki sem találhat ránk. Bevallom, ez a lehetőség legutóbb fel is vetődött. Az eltűnésé mármint. (További lehetőségként felvetődtek Szibéria egyes vidékei vagy Új-Zéland lakatlanabb területei, de erről hamar lemondtunk.) Telefonálhat aztán munkaadó, házigazda, egyetemi oktató, mi nem is létezünk a világ számára. Már ameddig a készlet tart. Mert aztán vissza – autóval! – a városi dzsungelbe, ahol várnak a nem túl rusztikus feladatok.
Lám, alig szálltam ki a kocsiból, máris írom ezt a glosszát...