Veszekedni akarok!

A veszekedés az teljesen más:ott csak a szó a fegyver, sőt gyakran nem is a szó,hanem a hangerő, a gesztikuláció, a testbeszéd.Ráadásul mennyivel több szabadságot ad egyveszekedés egy egyszerű megbeszéléshez vagy egykulturált hangnemű vitához képest: nem kellfolyamatosan figyelni a másik érzékenylelkivilágára, nyugodtan lehet ordítani,toporzékolni, asztalra csapni, földön fetrengeni,egy-egy kiadósabb veszekedésbe még a klasszikustányértörés is belefér, nem beszélveaz érzelmi zsarolásnak szinte kimeríthetetlenfegyvertáráról.
Amúgy is bosszúsanébredtem, belevágtam hát a dologba még azágyból. Hogy nem süt az az idióta nap. Mirejó egyáltalán, ha ezt az elementáris kisdolgot sem végzi el? Az amatőrizmus netovábbja! –dohogtam, mohón keresve egy embert, akivel veszekedhetnék.Nem értem, miért nem kapcsolod be a rádiót?– találtam azonnal ürügyet. Nem elég, hogytéged kell hallgatnom, még a világtól isteljesen elszigetelődünk. Lehet, hogy kitört a háború,s mi semmit sem tudunk az egészről, mert egyszerűen dögvagy bekapcsolni azt az átkozott rádiót. Lusta,trehány dög vagy. Ilyen voltál világéletedben.És nemhogy a világ dolgai nem érdekelnek, de méga barátaidra sem figyelsz. Meg sem kérdezted például,hogy vagyok, hogy aludtam, mit álmodtam. Meg hogy mik aterveim mára. Semmit nem kérdezel, és egynyomorult rádiót se vagy képes bekapcsolni. (Ittordítottam.) Mert ez neked a barátság. (Ezt mársíró hangon mondtam, miközben rezignáltanleültem az asztal mellé, és azon gondolkodtam,hogy bár kimaradt az asztalra csapás mozzanata, jóesélyem van megnyerni a veszekedést.)
Fáradtan válaszoltam afelém intézett kérdésre. Nem, nemmosogattam, kiment a fejemből. Jól van, na, nem kell mindenbebelekötni – tettem hozzá ártatlan mosollyal.