Vérszomjasok

A szomjúság rendben van. Bizonyára ezzel magyarázható, hogy a diákság az egyik legnagyobb sörfogyasztó célközönség, de egyéb folyékony perspektívában is ebben a korban szélesedik ki az ember érdeklődése. Az iskolaigazgató viszont egészen másról beszélt, vérszomjasnak nevezve a diáksereget, amely reggelire, mindjárt az első órán megeszi a kezdő tanárt, a gyakornokról nem is beszélve. Reggeli főműsoridőben kaptam fel a fejem a kijelentésre, fél lábbal már a csizmában néztem meg magamnak a képernyőről leszóló férfit. De fél lábbal a csizmában is rögtön rájöttem: ő az.
Õ az, akinek évtizedekkel ezelőtt a nyakába zúdult a vödörnyi nem egészen tiszta víz. Nem mi tehettünk róla, nem neki szántuk. Húsvét volt, locsolkodás ideje, gavallértalan gesztus lett volna hervadni hagyni a lányokat. Valami orv bejelentés alapján keveredhetett közéjük, amúgy félt tőlük, mint a tűztől, pedig csak röhögtünk rajta, égig érő lábán, amelyen a leghosszabb nadrág is csak felülről legyezte a bokáját. Akkor viszont úgy érezhette, elérkezett a pillanat, amikor szimbolikus értelemben is nagyra nő a női nem szemében, a kiteljesedés előtt azonban zuhogva érkezett a víz az első emeletről.
A dolog mindenkit váratlanul ért, a tettesek is elmulasztottak időben visszahúzódni az ablakból. Gángesterek, vagabundok, az ilyenekből lesznek a bankrablók, sipította célzottan a magasba. De ezt kevésnek érezhette, ezért némi hatásszünet után hozzávisította: vérszomjasok! A hatás frenetikus volt, röhögött az egész iskola.
Fél lábbal a csizmában a tévé előtt úgy éreztem: van feltámadás!