Vasárnaposan

Esetleg pirospaprika, pont ezek hiányoznak ugyanis a finom ebédhez. Az örökké zsúfolt utcákon akár focizni is lehetne, ha lenne kivel. Úgy tűnik azonban, hogy a gyerekek is elbújtak valahova, mintha bizony magával a várossal bújócskáznának. A buszok szinte teljesen üresek, igaz, ha van utas, akkor az legalább ünneplőbe öltözött, aki félve ül a széken, nehogy összepiszkolja a nadrágját.
Aki él és mozog, templomba megy. Vagy legalábbis annak közelébe. Az ortodox katedrális előtti tér ugyanis tele van öltönyös úriemberekkel (távolról minden öltönyt viselő személy úriember látszatát kelti), divatos ruhákat viselő asszonyokkal. Ki a szökőkút mellett áll, és áhítatosan figyeli a pap kihangosított szavait, ki a fák árnyékába húzódva, lehajtott fejjel álldogál, és halkan, ám erélyesen szól a szökőkút vizével játszó kisgyereknek, hogy ne hangoskodjon már, hiszen itt az életet prédikálják. Nem ezt a siralomvölgyet, hanem a másikat, amelyik örök.
Tudod, hogy Rodica új mosógépet vett? – kérdezi halkan egy középkorú asszony mellette álló, hasonló korú barátnőjétől. Nem is csoda, hisz a férje Olaszországban dolgozik – suttogja vissza a barátnő. Majd hozzáteszi: könnyű egyeseknek. Ma már úgy megy el mellettem, hogy alig köszön. Annyira fenn hordja az orrát a nagysága. Annak idején bezzeg folyton tőlünk kértek kölcsön. Na, de hát ez a barátság. Hadd csak el, fordul majd a kocka, szorulnak ők még ránk – hangzik a nyugtatás. Szerinted adok majd kölcsön neki akár egy vasat is? – a szökőkút vizének csobogásába lágyan vegyül a pap örök életet hirdető éneklő hangja.