„Tessék-tessék, csak bátran, vegyék, mert friss!”, kínálta portékáját a virágárus. Az emberek csak jöttek és mentek, valósággal hemzsegtek a hétvégi nagypiacon.
Volt, aki török újpityókát akart mindenáron, nem számított, hogy enszer drágább, mint az itthoni, s szintúgy enszer több tartósítómérget gyúrtak belé, mint az erdélyibe. Ugyanígy az almával: vették a műanyagokkal telefecskendezett törököt dögivel, mert jó nagy, és fényes a bőre, mint a viasz – mert az –, s hagyták a jó batult, jonatánt, rozmarint és Budai Domokost, merthogy ezek „csak” Erdélyben termettek, és nem cuccosak... Szóval na, ment a piacozás, a virágárus meg egyre kínálta, hogy tessünk és tessünk, mert a portékája friss.
Franc essék ebbe a hochvárosi flancolásba, ebbe az undorlatos sznobizmusba, mordultam rég látott ismerősöm felé, akire haragvásom nem volt, hanem csak úgy, megosztottam vele, amit gondoltam. Amúgy jó emberei vagyunk egymásnak, bár ketten két világban élünk: ő csak akkor jár erdőbe, mezőre, falura, ha valami ihaj, csuhaj és bográcsozás van, és eszi meg a fene a bőrét, ha naponta legalább kétszer meg nem fürdik, és be nem pacsulizza magát. De én akkor is szeretem és tisztelem őt, amikor bűzlik, mint egy drogéria, s amikor nagy ártatlanul megkérdi, hogy a kakasok miért nem tojnak, merthogy ők is szárnyasok. Valószínűleg ő is szeret és tisztel, még akkor is, amikor ilyetén kérdéseire a fejem fogom mondván, hogy ekkora marhaságot azért csak halkan kérdezz. Most éppen virágvásárlás tekintetében fordult bizalommal hozzám. Ha már itt a tavasz, és az árus is harsányan kínálja a kínálkozó lehetőséget. Azt ne vedd meg. Mondom, hogy azt a cserepest ne vedd meg. Miért ne, amikor pont jó lenne a blokklakás nagyobbik szobájának a sarkába? Mert ezt soha nem kell locsolni. Hogyhogy?! Úgy, hogy műanyagból van.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!