Tavasz

De hát havazik! Ki látott még ilyet?! Havazik, havazik, aztán egyszer csak májusban végre előbújik a Nap, és már egyből nyár van. Télből nyárba. Semmilyen átmenet nélkül. Felkészületlenül. Hát ki bírja ezt elviselni?”
Óg-mógva járt fel-alá a szobájában. Már ki sem mert tekinteni az ablakon, mert a kavargó hópelyhek látványától egyből felment a pumpája. Kedvese hiába próbálta mosolyra bírni. A szerelmesek napja óta szinte naponta kedveskedett neki valamilyen apró tavaszt előcsalogató ajándékkal. Aranyesőágat rügyeztetett egy pohárban, selymes füvet nevelt egy cserépben. Még egy csokor hóvirágot is tett az íróasztalára. Bár a kedves bevallotta, hogy csupán hosszas keresgélés után talált rá a piacon fenyőágakkal felpumpált, öt szomorú hóvirágot szorító bokrétára, az utolsót vette meg a nénikétől.
Halomra ette a zöldséget és gyümölcsöt, állítólag attól el kellett volna múlnia ennek a nyomasztó téli melankóliának. Csokibonbonokat majszolt, hadd szaporodjanak a boldogsághormonjai. De semmi hatás. Pedig a tévéből is a kikelet folyik, meg napsütés, meg vidámság, meg szerelem. Az utcán csupán művirágos, gicscses márciuskákat árulnak, nyoma sincs a kikericsnek, ibolyának, hóvirágnak. „Örülhetünk, ha húsvét tájékán sarjadni kezd a fű vagy szerencsés esetben valami csipkés szélű lapi, hogy legyen, amit a tojáshoz szorítani a harisnyával” – motyogta maga elé.
Aztán hirtelen felpattant. „Öltözz – utasította kedvesét – kabát, sapka, sál. Megyünk hóembert építeni!”