Szervezett oktatás

Nem is tudták sokáig türtőztetni magukat: egyikük kirántotta tokjából a hegedűjét, és teljes gyermeki lelkesedését a vonóra és a húrokra zúdította.
Mesés dallam töltötte be az álmos utcácskát, átjárta a falakat, bebújt a gesztenyefa odvába, rátekeredett a közlekedési tábla oszlopára. A macska sem ijedtében állt meg, ott kuporgott a pinceablak előtt, mintha a muzsika nem engedte volna, hogy eltűnjön a jótékony hűvösségben. Hirtelen élettel telt meg minden, nemcsak a két kisgyerek átszellemült arcán gyúltak ki a fények – a kevés járókelő is lassította lépteit, szívták magukba az időtlen, kortalan, örök zenét. Mintha a lehető legtöbbet próbálták volna magukba gyűjteni, mintha el akarták volna raktározni a boldogság hangjegyekbe csomagolt apró cseppjeit.
Ebbe az idillbe gázolt bele a nagy csattanással kicsapódó vaskos iskolaablak. A zenét túlharsogta a dühtől ziháló tanárnő ordítása: „Micsoda hülyeség ez, ki engedte meg, hogy az ablak alatt hegedüljetek, mint valami utcazenészek!?”
A dallam azonnal elhalt, a macska bemenekült a pince sötétjébe, a járókelők ijedten elsiettek, a megszeppent gyerekek szeméből pedig a tüzet egyszerre oltotta ki a félelem és az értetlenség. A hegedű villámgyorsan visszakerült a tokjába, a kis örömzenész pedig meghunyászkodva figyelte, ahogy a sarkon bekanyarodik a busz.
Egy igazi zseninek a gyerekkora is nehéz.