Szereplésmánia

Mielőtt bárki is konzervatív szemléletmóddal vagy isten ments az exhibicionizmus megtagadásával vádolna, elmondom, az elsőt csak mértékkel gyakorlom, míg a második esetében, nos semmi jónak elrontója nem vagyok. Ettől függetlenül több mint olcsónak és üresnek vehető az, ahogyan sok főképp amerikai adó a jelzett mánia kielégítését megoldani igyekszik.

A minap a televízió csodálatos világában tett utazásom során ugyanis sikerült egy igencsak sajátos adóra bukkannom, ami a hangzatos realitási zóna néven szabadul ki az éterbe, és szerkesztői a családi szennyes teregetése terén elért sikereikért legalábbis állami kitüntetést érdemelnének. Közelebbről megvizsgálva viszont nem is velük van istenigazából bajom, mint az ügyfeleikkel, akik a „benne leszek a tévében” elv alapján képesek feltárni kapcsolataik, ha nem házasságuk összes nyalánkságát.

Persze az adó maga mondhatni profi módon viszonyul az egészhez, hatásos bűnüldözésbeli jeleneteket rendezve, „éjjel látó” kamerákkal, megfigyeléssel és végül a dicsőséges leleplezéssel, a lá Sherlock Holmes és az ő Watson doktora, tragikus arccal közölve minden aljasul összevakart adatot. Eddig rendben is lenne, hiszen a kliens kérte, de ami utána jön az még siralmasabb. Mert, hajrá, szembesítsük a hűtlen hitvest, barátot, barátnőt. Hát igen innen pedig kezdődik a pikáns jelenetsorozat, veszekszünk, verekszünk akár. És mindez kamerák, reflektorok fényében, miközben a cenzúrázó sípolás sok esetben képtelen követni a trágár kijelentések, jelzők sorát. Tanulságos látvány, de talán nem így kellene, ha már minden áron igény van erre. Ezekben a pillanatokban ugyanis valahogy eszembe jut a szabály, miszerint a család a társadalom gerince. Sajna ilyenkor csak csigolyák kusza tömegének tűnik, legalábbis számomra. Ami még igazán szomorú, hogy az egész cirkuszért pénzt is kapnak az illetők. Mindent összevetve, akárcsak a hülyeségnek, ezek szerint az emberi hiúságnak és szereplési vágynak sincs határa, mindegy milyen áron.