Szerelem

Úgy tűnt azonban, az alkalmazottakat nagyon nem érdekli az, hogy vevő szeretnék lenni. Az egyik kasszásnőtől (hadd ne írjak hölgyet) negyedórás várakozás után bátorkodom megkérdezni, hogy kitől kaphatnám meg a készüléket. Fensőbbségesen végigmér, majd közli: az nem az ő dolga, van kiszolgáló. Valahol biztos van, ám látótávolságon kívül, különben őt szólítanám meg. A kasszásnő kegyeskedik mobiltelefonálni, előkerül egy elegánsan öltözött fiatalember, aki végre megértőnek mutatkozik irányomban, és előhozza a raktár mélyéről az áhított tévét. Addigra kiválasztjuk a CD-lejátszót is, azt is kérjük. Meghallgatásra is találunk, ám előkerül egy másik elegánsan öltözött fiatalember, és közli segítőnkkel, hogy el kellene készíteni a fotókat. Naivan azt gondolom, hogy a vásárlók kiszolgálása lenne sürgősebb, hiszen addigra még négyen-öten ténferegnek vásárlási szándékkal a polcok között. Tévedek, a fotók életfontosságúak lehetnek. Újabb negyedóra, majd mindkét készülékkel fizetni igyekszünk. A számlát meg is kapjuk, csak az előttünk vásárló fél életét kell előtte végighallgatnunk, ám ez már fel sem tűnik. A jótállási papírt a próbapadnál kapjuk meg, világosítanak fel. A próbapadnál a változatosság kedvéért senki nincs. Mikor az ügyfélszolgálatnál némileg emelt hangon érdeklődöm, mikor lesz ott valaki, a szolgálatos láthatóan felháborodik az ötleten, hogy ki akarom próbálni a készülékeket. Újabb negyedóra után végre mehetünk.
Kifelé menet már nem csodálkozom azon, miért áll olyan kevés autó a parkolóban. Tapasztalataim alapján én is kimondtam: kétszer voltam az illető bevásárlóközpontban életemben aznap. Először és utoljára.