Szegény gazdagok

A mellettünk lévőasztalnál üldögélő párocska kissélesajnáló tekintetekkel is méreget: niºteprãpãdiþi, gondolhatják – ugrik be a Filantropica címűromán film zseniális kezdőjelenete. Látszik, azeseménynek „ünnepi” jellege van: a harmincas nőkicsípve és agyonmázolva, az ötvenes fazonpedig az a fajta, aki az Istennek sem óhajt számotvetni azzal, hogy lassan kezd megöregedni. Laza, mondjákerre. Bőrszerkó, kendő a kopasz fej körül –vélhetőleg egy jókora motorkerékpár isvár rá a vendéglő előtt –, bankókbüszke lobogtatása és önmaga fontosságánakállandó hangsúlyozása. Semmi sem jó.Az abrosz nem megfelelő, kicserélteti. Az étel nem jó,visszaviteti. Nagyúri gesztusok kíséretébenbeszél a pincérrel, aki – a kliens pénztárcájánakmélységeire gondolva – a seggét is kinyalná.Mindezt az imádott hölgy rajongó tekinteténeksugaraitól övezve, bizalmaskodó sugdolózásokközepette. A képlet eléggé egyszerűnektűnik: a hölgy nem a felesége, az eldugott kertvárosikisvendéglő egy pikáns légyott első helyszíne.Az ifjú és szintén jól szituáltmunkatársnő elkápráztatásánakhadművelete. Vacsora végeztével feltűnésnélkül távozunk, azzal a sokadszori, keserűfelismeréssel, hogy igazságtalan a világ, a pénza bunkók zsebében van.
Néhány nap múlvalátjuk őket viszont. Ezúttal egy nem éppenA-kategóriás használtruha-kereskedés ahelyszín. No, nem vásárlói státusbanvannak jelen. A férfi afféle lóti-futialkalmazottnak néz ki, a hölgy pedig a pult mögöttáll, kopott ruhában. Észrevesz minket, zavarbajön és félrenéz. Sehol egy nagyúrigesztus, egy szánakozón lesajnálópillantás. Elnevetem magam. Sic transit... De mi is?