Rendőrstop

Már-már venném isle a kezem, gondolván, hogy egy autóstoppos nem sok jótremélhet egy rendőrtől, amikor a Dacia csikorgófékkel megáll előttem.
„Köszönöm, hogymegállt” – kezdem a megszokott formában, miközbenbecsatolom a biztonsági övet. A művelet alighanemgondolatébresztő, a rendőr is leakasztja, majd becsatolja azövét. Aztán padlógáz, ésindulunk. A másodpercek kínosan lassan peregnek. Azuntig ismert tájhoz, a forgalomhoz nincs mit hozzáfűzni,márpedig – tapasztalatból tudom – a stopposnak az afeladata, hogy beszélgessen, nagy valószínűséggelépp ezért vették fel. „Hogyan lehetnekicserélni ezeket a sebességkorlátozótáblákat olyanokkal, melyek csak a nehézjárműveknekírják elő a harmincas sebességkorlátot,a kiskocsikat ötvenessel engedik?” – jött a mentőkérdésötlet. A válasz szűkszavú:„nem a mi feladatunk”. A sejtés, hogy talán mégsemvolt szerencsés ezt a kérdést itt és mostfeltenni, csak a következő településen igazolódikbe. A falu határában a rendőr hármasra kapcsolvissza; Ladák, Trabantok száguldanak el mellettünk.Kínos a lassúság. Aztán megcserdül amobiltelefon. Gondosan félrehúz, a motort is leállítja.Csak azután indul el, hogy elköszön abeszélgetőtárstól, a telefont pedig gondosan azsebébe illeszti. És ez csak a rövidebbbeszélgetés. A faluközpont tájánújabb hívás fut be; újabb megállás,motor leállítva, közlekedési szabályokszigorúan betartva.
Kínosan mocorgok. Valahogytudatni kellene, hogy sem a közlekedésrendészetálruhás kapitánya, sem a belügyminisztériumellenőre nem vagyok, úgy kellene menni tovább, ahogyazelőtt jött, de nem találom a módját. Azóra pedig fenyegetően ketyeg. Ma megint elkésem.