Régi és új ízek

Aztán sorba vettük a zöldségféléket és egyetértettünk abban, hogy a szép sima egyforma sárgarépákat nem érdemes a levesbe tenni, mert ezekből öt sem ér fel két apró, göcsörtös, sáros „kerti murokkal”. Így jutottunk el szép lassan a tejhez is. Kiderült, a barátnőm annyira finnyás, hogy még a házi tejet sem issza meg, ha nem ismeri a tehén gazdáját, és legalább egy fejésnél nem ellenőrizte le, hogy az alapvető higiéniai szabályokat betartják-e. Tej szempontjából én ennél is válogatósabb vagyok: nem iszom meg a házi tejet, az üzletire pedig rá sem bírok nézni. Ha jól meggondolom, utoljára gyermekkoromban esett jól a tej, amikor a borzonti nagyanyám fejte Virág nevű tehén tejéből kortyolgattam. No, az igen, az tej volt! Annak íze és zamata volt, ami nem hasonlítható a kereskedelemben kapható zsírtalanított fehér löttyhöz, ami ki tudja, tehént látott-e.
Talán a fejés szertartása tette különlegessé... Nagyanyám a Virág tőgyét előbb szappannal és meleg vízzel tisztára mosta, aztán tiszta „dörgölővel” szárazra törülte, ő is kezet mosott, majd ezután fogott hozzá a fejéshez. Mindig tett „néhány csesszintésnyit” a zöld, nyeles csészébe is, ami az unokáknak dukált akkoriban. A langyos, habos tejhez „kakastejjel és varjúhájjal” készített málnaízes kenyeret ettünk. Ezek után már vacsora sem kellett, de még esti mese sem.
Ehhez képest a mostani gyerekek zacskóban vagy dobozban kapják a tejet, hozzá előrecsomagolt, hosszú lejáratú csokiskiflit ehetnek, aminek a származása éppolyan kétes, mint a tejé. Ráadásul a nagymama kakastejjel és varjúhájjal sütött kenyérről szóló meséje helyett megnézhetik a lila meg fehér-fekete pöttyös, mókás tehénkéket felvonultató reklámokat. A televízióban...