Rabszolgasors

Ebben a rendszerben a szülőnek alig jut szerep, mert azon túl, hogy megválaszthatja melyik iskolába járatja gyerekét, nincs beleszólása a történetbe. A gyereknek pedig marad a lázadás: nem tanul, elcsavarog, rosszalkodik. Végül úgyis ő „szívja meg”, mert a jegyek esetleg lehetetlenné teszik számára, hogy majd egy olyan felsőfokú oktatási intézményben tanulhasson, amely a képességei, tehetsége szerinti hivatásra, szakmára ad alapozást. Ugye, kimondatlanul is tudjuk, manapság a középiskolába való bejutást nem a tudás biztosítja, hanem a jegy, amit a kisdiák négy év alatt megérdemelten, érdemein felül, esetenként meg nem érdemelten begyűjt. Emiatt mindenki a maga módján a „jegyre gyúr”. A szülő magánórákra járatja a gyereket, mert nincs ideje segíteni, nem érti, nem ismeri a tananyagot. A pedagógus joggal várja el, hogy a kisdiák felkészülten jelenjen meg az órán és megköveteli, hogy a jó jegyért, tudjon is. Igényes pedagógusok szokták mondogatni, hogy tantárgyukkal naponta „csupán félórát” kell foglalkoznia a diáknak a délutáni tanulási időben. És ez jogos elvárásnak is tűnhet. Eközben a történet főhősére, az iskolai elvárások szorításában gyötrődő gyerekre kevesen gondolnak. Kevesen teszik fel a kérdést: mikor marad ideje igazi gyereknek lenni annak a kisdiáknak, aki napi hat-hét óra iskola után megy edzésre, esetleg magánórára, majd utána – a félórás „mércével” számolva – minimum három órát készül másnapra?! Ha reggel nyolc órától kezdve számolunk – tessék elvégezni a számítást! – mire a gyerek nap végén odajut, hogy na most aztán jöhet a játék, a kikapcsolódás, a szórakozás, már öreg este van és kell lefeküdni, hogy másnap aztán minden kezdődhessen elölről. Iskola, edzés, magánóra, otthoni készülés másnapra…
S ezek után mégis csodálkozunk, ha egy 12 éves kisdiák „bepöccen”, és csak úgy, különösebb ok nélkül, egy napon vaktában elindul világgá.