Protokoll

Persze az sem baj – gördül tovább a társalgás – ha esetleg most jut eszébe a kollégának, hogy tegyen azért, hogy a vizsga eredménye ne pusztán a szerencsén és ne adj’ isten a tudáson múljon. Igaz, utóbbihoz már kalandos, kifejlett kapcsolatrendszer kell, és a siker nem garantált. Emellett sokkal többe is kerülhet.
Igazán már csak szép, hogy a sok „zöldhasút” ráadásul megéri kiadni, mert az összeg fejében nem is akármilyen osztályzat jár. Ha a megfelelő summát adod, és annak, akinek kell, kilencesen felüli jegyed van, és igazából a kisujjadat sem kell mozdítani, ami a tanulást illeti – részletezi mosolyogva a kulcsos fiatalember. És nem kérdés, hogy egyetemre mennek az ősztől, hogy is képzelik a többiek. Közgazdaságtan, jog vagy marketing, elvégre ott a pénz. Na, de előtte biztosra kell menni, be kell jutni, érettségi nélkül meg nem megy. Ja, és azontúl nem árt beleszokni a rutinba, mert bizony az alma materben is vizsgázni kell majd. A pénztárcának mindenképp.
Eszembe jutottak gimnáziumi tanáraim, akik egy gyűlés alkalmával az egyetemi felvételi rendszer átalakítása után arról vitáztak, hogy ki volt az a – bocsánat – barom, aki az érettségit, valamint a négyéves tanulmányi átlagot bevezette mint szelekciós kritériumot az egyetemi felvételin. A pedagógusi aggodalom tulajdonképpen egyszerű tőről fakadt: miért hozták le ide a korrupciót. Miért kell mostantól a csúszópénz csodás intézményét behozni az iskola falai közé? Egyszerű és fájó kérdés, válasz nélkül, és közben minden megy a maga útján. Természetesen, amint azt már megszokhattuk, most is akadnak olyanok, akik elmagyarázzák, szó sincs korrupcióról. A letett legkevesebb hét számjegyű összegek a protokoll részei. Nem tudom, értjük-e? Az illendő viselkedés része, hogy akit csak lehet, megkenjünk, „lepedőkkel” felejtetve morális és szakmai aggályait. Tanulj tinó…