Potyautas

Először persze a huszonkilences jön, arra mindig kevesen szállnak fel, hiszen kikerüli a központot. Õ megvárja a huszonnégyest, ma a park helyett inkább a bentlakások felé indulna, rég járt arrafelé. Türelmesen kivárja, amíg mindenki felszáll – a tolongásban könnyen a lábára léphetnek, aztán sántíthat napokig, ameddig helyrejön. Fájó lábbal pedig nehezebb bejárni a várost, és ilyenkor megtörténhet, hogy a napi betevő sem kerül ki. Jobb tehát a buszon is csendesen behúzódni a sarokba, ülőhelyre nem is gondolni. Még így is ügyelnie kell, hogy fékezéskor nehogy rajta landoljon valaki, aki nem keresett idejében kapaszkodót. Jegyet nem váltott – mióta az eszét tudja, blattol. Rá valahogy nem buknak az ellenőrök, talán tehetsége van ahhoz, hogy belesimuljon a háttérbe, vagy csak mázlija volt. Ma amúgy mintha a többi utasnak is jó napja lenne: megnézik, rámosolyognak, és figyelmesen arrébb állnak fél lépéssel. A három megállónyi út alatt még arra is jut ideje, hogy gyorsan szundítson egy percet, messze még az este. Aztán a megálló előtt a rőt bundájú kóbor kutya idejében az ajtóhoz sorakozik, leszáll a buszról, és pillanatok előtt eltűnik a reggeli forgatagban.