Plázatörténelem

Aztán a hétvégén ellátogattam Kolozsvár egyik ilyen butikszentélyébe, hogy rájöjjek: a fotocellás kapukon túl a középkor fogadja a betévedőt. (És itt most nagyvonalúan nem arra a parányi logisztikai zavarra gondolok, hogy egy frissen átadott, sok tízmillió eurós ráfordítással elkészült, emberek tízezreit befogadó kereskedelmi épületkomplexumból csak sáros buldózerek között szlalomozva, a jogosítványunkkal oroszrulettezve lehet kijutni.) Vegyük példaként egy 13. századi település diapozitívját. A földtúró-nyájterelgető pórnép nádfödeles garzonlakásai fölé a várúr összkomfortos palotája magaslott. (A plázák szerény 100 ezer négyzetméter alapterületnél kezdődnek). A heti gürcölés után ünneplőben és kimosdatott képpel vonulhatott a nép szórakozni a katedrálisba, utána a hetivásárba. (Az általam látogatott plázában házasságkötő terem működik, ez ízléshatáraim szerint azért már kiveri a biztosítékot). A szórakozás – akár a templomban, akár a piacon – nem volt ingyen. (Itt valószínűleg világos az analógia). A közös vonásokkal való játékot sokáig lehetne folytatni: libériás inasok – fényvisszaverő mellényben unatkozó parkolóőrök. Fehér lovon érkező herceg – spanyolországi eperszedő lízingelt Mercedesszel. Grófkisasszonyok és gardedámok – tizennyolc éves plázacicák és (khm) korosabb utánzóik. Ám perdöntő bizonyítékra a pláza egyik földszinti kávézójában leltem. Mögöttem cserépbe ültetett pálmafák, előttem műmárvány kávéházi asztal, azelőtt pedig az épület hatalmas, kívülről nem átlátszó, polarizált üvegablakai. Aminek odakint két mit sem sejtő munkás támaszkodott, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy a fal tövébe vizeljenek. Látták volna a kétségbeesést a kávézó pincéreinek arcán, amíg dörömböléssel, kiabálással valahogy jobb belátásra bírták a kőműveseket. Pedig köztudomású, hogy a középkori katedrálisokra is kerültek indecens pozitúrájú vízköpő szobrocskák. Így akarták elijeszteni az ördögöt.