Pincérnő

Vegyük például kies „hazánk” vendéglátóiparát, amely ú. n. „mínuszos” nívójával sokszor az őrületbe képes kergetni a még amúgy béketűrőbb fogyasztót is. Mindnyájunk számára ismertek a munkájukat a végletekig unottan végző pincérek, bárosok és hasonló állatfajták, akik viselkedésük minden összetevőjével éreztetik a klienssel, hogy ők csak véletlenül vannak itt, kényszerből teszik az egészet (mivel épp nincs jobb), és egyáltalán a vendég miért is ült be az illető helyre, mikor ő éppen a tegnapi flörtjét készült kifejteni a kollégának/nőnek. Ennek a majdhogynem intézményesült helyzetnek mond ellent néha a felszolgálók törzsének egy-egy ritka lelkiismeretes tagja. Mert van ilyen.

Ez utóbbi pedig igaz áldást jelenthet az illető egység számára, még akkor is, ha a pincérnő külseje némileg ijesztő, de ez is feltehetőleg abbeli törekvésének tudható be, hogy minél jobban végezze a rá bízott feladatot. Ehhez pedig a reprezentatív megjelenés mindenképp hozzátartozik. Az, hogy ezen a téren meddig lehet elmenni, már ízlés kérdése.

A lelkiismeretességhez viszont nem férhet kétség, hiszen a vendégnek nem kell hosszú percekig ücsörögnie, várva, hogy kiszolgálják, a megszólítás és fellépés terén is pozitívat nyújt a jelzett hölgy.

Végül csak dicséretként lehet megjegyezni, hogy az egyébként mondhatni sajátos külsejű süteményt is úgy tálalja, hogy közben megmenti a konyha és valahol az egész pizzázónak kikiáltott vendéglő becsületét. Igaz, a magyarázat A tanú című magyar film a magyar narancsra vonatkozó szállóigévé vált: „kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk” mondatát juttathatja az ember eszébe, amely körülbelül úgy módosul: elég kicsi, elég ronda, de azért attól még finom. A közlés stílusa viszont menti a helyzetet. A konzekvencia pedig: furcsaságain túl a hölgyre igenis érvényes: ő talán a valódi pincérnő.