Pech? Kettőt kérek!

Ezt a hozzáállást talán el is fogadnám, ha miatta most nem lennék kénytelen fájós karral ülni, mert oly szerencsében részesülhettem, hogy rosszkor és rossz idõben álldogáltam az utca szélén, történetesen az autóm mellett. Jelzem: békés beszélgetésbe elegyedve. És mit tesz isten: egyik embertársunknak igen sietõs lehetett a dolga, hiszen rohanva érkezett, és feltételezem útjába állhattam, amikor lendületbõl egészségeset taszított rajtam. A kalandnak két áldozata is lett, egyrészt a hátsó szélvédõ, amely nemes egyszerûséggel betört, másrészt a fejem és a jobb karom, utóbbi súlyosan sérült. Vér, miegymás, rendõrség és mentõk a helyszínen, és még azt sem tudtam pontosan elmondani, hogy nézett ki az illetõ. Nagyszerû. Rendõr mosolyog, persze, biztos az történt, majd rövid írogatás után elmennek a dolgukra. Pont.

Az egyenruhával lezajlott beszélgetés után kezdtem beletörõdni, hogy ez történt, el kell fogadni. Az élet megy tovább. Na de hogyan is? Miután eldöntöttem, hogy az autót beállítom az ismerõsöm udvarára, keresném a kulcsot. Hát igen, az meg sehol, hogy az a…! Miért kell beigazolódnia lassanként minden közmondásnak, szólásnak, népi bölcsességnek, így például a baj csõstõl jön változatnak is. Vagy ha igen, miért pont velem kel-lett megtörténjen? Vagy csak egyszerûen pech? Valószínûleg.

Pirkadat tájékán, túl egy csendesebb idegbajon azon kezdtem agyalni, hogy mi is lehetne a megfelelõ hozzáállás. Végül elkönyveltem: ha már ez így mûködik, akkor ezek után inkább elébe megyek az egésznek. A jelek szerint egy baj nem baj, úgyhogy, amint valami kellemetlen történik, megkeresem az elsõ meglazult téglát a környéki falakban, és némi rásegítéssel hátha sikerül a fejemre pottyantatni. Meglepetés kizárva, és az érzés is intenzívebb. Egyszerû. Mert én mostantól kettõt kérek.