Parajelenségek a pajtából

Vakuk villognak, József/Ghiţă fáradtan utasítja el az újabb interjúkat, valahogy átverekszi magát a japán turisták gyűrűjén. Romániában ugyanis az éj leple alatt nyoma veszett hatszázezer szarvasmarhának. Kövér, fényes szőrű, kiválóan tejelő-borjadzó kérődzők, mindegyik tisztaszobának is beillő istállóban tartva, fülükben az EU-normák által odakényszerített sárga fülbevalóval, zsebükben az összes állat-egészségügyi igazolással. Az asszony tizenöt perces turnusokban fohászkodik, bokáig ér az istállóban a szenteltvíz, a tanítóképzőbe járó nagylány kezében szomorúan csüng a blockflöte, amin Csajkovszkijt szokott játszani a teheneknek, a jobb tejhozam érdekében. A gazda pedig hiába próbál magyarázatot találni a paranormális jelenségre. Pedig a válasz pimaszul egyszerű: a szarvasmarhatartóknak az állomány egyedszáma után járó állami agrártámogatás folyósítása előtt az Országos Állat-egészségügyi Hatóság számítógépes adatbázisából eltűnt félmilliónál több kérődző. Az illetékesek ötölnek-hatolnak, állítólag az állatok egy része soha nem is került nyilvántartásba, az állatorvosok keze is reszkethetett kicsit, amikor bepötyögték az azonosító számokat, a digitális kódok java részét meg elhajtotta valami betyár informatikai vírus. Más állatok megvannak, csak nem ott, ahol a helyük lenne. A nyilvántartás szerint például egy csigatenyészetet fenntartó személynél több tehén is materializálódott, a szerencsétlen azóta is esküszik, hogy az éti csiga a legrúgósabb háziállat. A baleset akár vicces is lehetne, a vállvonogatás viszont már korántsem az. Értem én, hogy az illetékes hatóságban mindenki nagypapája operaénekes meg kvantumfizikus volt. Azért mégis több tisztelet járna a földdel-állattal bajlódóknak. Ellehetetlenített, nehéz, s végül úgyis hiábavaló munkájukért.