Nincsen rózsa Tövis nélkül

Így hát személyvonatra fel! Jegyet váltottam a gyorsvonat árának éppen feléért, és felkészültem a szokásosnál két órával hosszabb utazásra, az elengedhetetlen átszállással Tövisen (ismerik a vonatos mondást: nincsen rózsa Teiuş nélkül?), ahol szerencsére egészen civilizált az állomási éjjel-nappali kocsma.
A sokk kint, a peronon ért: gyermekkorom emeletes, koszos, büdös, lehurbolt monstrumai helyett egy ezüstszínű kocsikból álló csodajárgány várt, amelynek ablakán vörös bársonnyal burkolt fotelek kandikáltak ki. Először azt hittem, eltévesztettem a vágányt, és az IC-hez érkeztem, de a tábla minden kétséget kizárva hirdette: ez a Tövisre tartó személyvonat. Persze, biztosan ezt a vonalat is bérbe adták valami cégnek – világosodtam meg a régebbi újsághírek nyomán. Mire elhelyezkedtem a cseresznyeszínű bársonyszékben, a gyomromban motoszkáló bizalmatlanság teljesen hatalmába kerített. Ez túl jó ahhoz, hogy igaz legyen: a fülke tiszta, a levegő lélegzésre alkalmas, az ablak lehúzható, és utána minden erőszakoskodás nélkül vissza is tér a helyére, szemben elektromos kijelző mutatja a pontos időt és a dátumot, sőt mi több, a plafonból diszkrét countryzene árad. Az első két-három megállóig úgy tűnt, igazságtalanul gyanakszom, valóban változott a világ, és mostantól a személyvonatot is a civilizált közlekedési eszközök közé sorolhatom. Akkor azonban megszólalt a hangszóróból a tengerpart és a sarki lebujok rákfenéje, a manele. Mit megszólalt, üvöltött, nehogy valakit elkerüljön a megszívlelendő üzenet: ha elfogy a pénzed, elhagynak a barátaid is.
Hátradőltem, és előkotortam a táskámból a fülhallgatós mp3-lejátszót. Végre itthon éreztem magam, a jó öreg Romániában.