Négy Mancs, hány kerék?

Nem szenvedhetem tehát az állatok felesleges bántalmazását, viszont úgy gondolom, hogy amennyiben a művelet táplálék-előállítási célból történik, nem nevezhető feleslegesnek. Ez van, ilyen ez a rohadt evolúció, a fene egye meg.

Bámulom a választékosan beszélő ifjú hölgyet a tévében, ahogy így elnézem, ritkán járhatott Budapest belvárosán túl, de arról beszél, milyen borzasztó dolog a kacsa- és libatömés. A Négy Mancs (Vier Pfoten) nevű osztrák állatvédő szervezetet képviseli Magyarországon, mely szervezetnek különböző nyomásgyakorlási módszerekkel nemrég sikerült a csőd szélére sodornia a magyar hízottáru-termelést, olyannyira, hogy a baromfifeldolgozó Hungerit Zrt. szeptember 1-jei hatállyal leállította a hízottáru feldolgozását. Az eredmény, a libamáj nélkülözése mellett: kétszáz magyar dolgozónak meg kell válnia a munkahelyétől. Ez nem izgatja különösebben a négymancsosokat, elvégre nem humanisták ők, hanem állatvédők (ejha, micsoda demagógia!). Mint ahogy az sem, hogy a hízottmáj-termelésben Magyarország csak a második Európában, Franciaország után, amelynek kormánya azonban volt olyan okos, hogy a nemzeti örökség részének nyilvánította a libatömést, akárcsak Spanyolország a szintén nem túl állatbarát bikaviadalokat – úgyhogy Európának kuss van ebben a kérdésben. Bezzeg a libatömő magyar paraszt, az aztán az állat, a barbár, aki még arra sem képes, hogy eurokonform módon készítsen húseledelt. Mert az állatok lelkének bizonyára jót tesz, ha érzékeny búcsút vesznek tőlük, mielőtt elaltatnák őket, és ott landolnának a vacsoraasztalon. Nem ám, hogy ledöfjük, megtömjük őket, oszt úgy zabáljuk fel – mindjárt jobb kedvvel mennek a vágóhídra. Hogy mi a helyzet a rákokkal, amiket élve dobnak a gőzölgő vízbe, esetleg az élve elfogyasztott osztrigákkal, az nagyvonalúan elkerülte állatvédő barátaink figyelmét – vagy csak a távol-keleti piac nem jelent a magyarhoz hasonló konkurenciát az osztrák húsiparnak.

Vagy pedig egyszerűen a négy mancs mellé két pofon kéne, ha már egy kerék hiányzik.