Munkamorál

Na de a minden évben jellemző felfordulást kedves állampolgáraink is tetőzik. Mert itt vannak például az utászok teljes életnagyságukban. Ők ugye ilyenkor örülhetnek, lehet munkálkodni a megkezdett szakaszokon, nem ázik ronggyá a sokszor nehezen összehozott útszakasz, nem kell fagyoskodni munka közben, és ami a legfontosabb, még haladni is lehet, hamarabb felszabadul a lezárt rész. Logikus társítással ténylegesen ez is történne, ha…, hát igen, nem itt élnénk. Említett munkás testvéreink ugyanis az időjárás adta előnyöket a munkával egyetemben hanyagul figyelmen kívül hagyva, legfőbb elfoglaltságukat a forgalmi dugóban ragadt sofőrök bámulásában látják. Hogy közben a bitumennel, aszfalttal vagy esetleg a cementtel érkező teherautó vagy órák óta hátrahagyott erőgép azt az utat is elzárja, amelyen a tanévnyitási őrület ellenére közlekedni lehetne, az már nem az ő bajuk. Mint ahogy az sem, hogy esetleg két nap múlva megint zuhogni fog, és ők újból letehetik a munkát. Hogy emiatt az út továbbra is le lesz zárva? Hm, istenem, nagy dolog, van ennek a városnak elég más utcája, tessék kitalálni, merre lehet még autókázni.

Ami igazán dühítő viszont az egészben amellett, hogy a lapát nyele egész nap nagyjából csak támasztva van, és emelve csak hébe-hóba, az a mód ahogyan az egészet felfogják. Erre pedig a flegma a leggyengébb jelző. Sajnos. És még egy apróság: említett állampolgárainknál a legérdekesebb a majdnem tettlegességig fajuló felháborodásuk, amikor a munkáltató esetleg úgy dönt: megválik tőlük. A pofátlanja!!!