Munkaidő

A munkásosztály egyszerű tagja jelen esetben egy buszsofőr. A történet tulajdonképpeni hőse azonban, aki a fenti örvendetes tapasztalat birtokába jutott, szintén egyszerű dolgozó, bár disztingváltabb öltözéke miatt talán burzsuj benyomását keltheti. Hősünk egy este, némi túlórázás után hazafelé indult a munkából, abban a reményben, hogy eléri még az utolsó buszt. A megállóban már csak egy-két ember lézengett, a megváltó jármű azonban megérkezett – hősünk látta, hogy nincs kitéve ablakába a „Visszavonul” felirat, nyugodtan felszállhat rá tehát, gondolta. Annak rendje és módja szerint érvényesítette menetjegyét (azaz likasztott), s lerogyott a legközelebbi ülőhelyre. A tömegközlekedési útvonalak sajátosságából adódóan a busz ellenkező irányban indult el, tehát egyre jobban távolodott az édes otthontól, hogy aztán majd visszaforduljon egy adott ponton. Csakhogy... a jármű egyszer csak megállt, a sofőr pedig unottan hátraszólt, hogy tessenek leszállni, az útnak vége. Hogyhogy, hüledezett a két-három utas, köztük hősünk, aki most már jó távol került az otthon melegétől, mi likasztottunk, kérem. Nem érdekel, így az öntudatos sofőr, nekem lejárt a munkaidőm.
Felesleges tovább bonyolítani. Hősünk ottmaradt az éjszakában, kinn a város szélén, s azon merengett, hogy a kapitalizmusban – elvileg – ha a polgár fizet egy szolgáltatásért, akkor joga van ahhoz a szolgáltatáshoz. Eszébe jutott az is, hogy – mondjuk – mi lenne, ha az orvos kezében megállna a szike, a pedagógus szájában elakadna a mondat, mert vége a munkaidőnek.
Én is elmélkednék erről tovább, csak az a helyzet, hogy lejárt a munk.......................