Mit iszunk?

S hogy mit iszunk? Dél körül volt, a sógor s a plébános erőst dicsérték a misebort. Amit még egy-egy kupica szilvóriummal is képesek voltak elnyomtatni, fene a jó dolgukat.

Na, tovább Böskéékhez. Újabb csomag, újabb üzenetek, átadva. S hogy mit iszunk. Délután volt már, jóval ebédidő után, s a házigazda, hogy akkor bort vagy pálinkát? A sógornak majdnem mindegy volt, de azért a bor mellett döntött. A gyümölcslé a gyermekeknek s nekem jutott. Még jó, hogy igazi volt, rendes erdei málnából, nem olyan lónyálféleség, mint amilyent a boltokban árulnak. De azért a szentkirályi borvíz erős kezdte volt ingerelni a hasunkat.

Estefelé át kellett menni Lujzikáékhoz, mert oda is küldtek a magyarban dolgozók valami csomagot, s üzenetet, hogy ha meglesz, a Gyöngyös borját nehogy eladják, de az ugarban hagyott másfél hektáros szántót se, mert lássák-e, egyre többen jönnek haza, az anyaország már nem anyaország, lelkileg, de megélhetés szempontjából sem. Szóval üzenet átadva, s hogy na, mit iszunk. A gyermekeknek már nemigen kellett a kóla, de azért iszogatták, a sógor áttért a kávéra, én maradtam a szentkirályi borvíznél.

Sötét volt már, amikor a harmadik faluban Zsófiékhoz értünk. Mert ott is át kellett adni a csomagot, s az üzenetet, hogy a szarvasi agrártudományi egyetem professzora feltétlenül számít a nyári székelyföldi kirándulásra. Az előszoba sarkában álló kis asztalon friss sütemények tornyosultak s illatoztak, tekintettel az ünnepre, a gyerkőcök pedig, mint két kicsi szorgalmas és főleg éhes hangya, szemvillanás alatt felfalták az egészet. Zsófika pedig, hogy iszunk-e valamit…

Aztán otthon, lájbielőnyi szalonna, lépés kolbász, kenyér s hagyma társaságában röhögtük el, hogy mekkora marhák vagyunk, s nem es székelyek. Hogyhogy miért? Hát azért, mert amikor az embertől azt kérdik, hogy mit iszik, azt kell mondani: evés előtt pálinkát, utána bort.