Menü az esernyőben

A romániai fordulatot követő első világverseny után voltunk, a spliti kontinensbajnokságról hazaindulók csomagjait majd szétfeszítették a dobozos kólaszállítmányok, ellenállhatatlan kényszer dolgozott az emberekben, hogy a korábban tiltott gyümölcsnek számító üdítőből minél többet hazavigyenek. Csak azzal nem számolt senki, hogy az üdítős dobozokat nem a több ezer méteres magasság hatalmas nyomásához tervezték.
Akkor úgy gondoltam, azzal a barna lével elszivárgott minden kelet-európai kisebbrendűségi érzésünk, frusztráltságunk. Tizenhat évvel később egy chiºinãui kollégában láttam viszont akkori önmagunkat. Szemmel láthatóan nehezen cipelt egy furcsa, összecsukott állapotban is hasas esernyőt. Többször is beleakadt a körülötte állókba, mígnem ölbe vette az ernyőt, s úgy próbálta átpréselni magát a tömegen. Nem volt szerencséje: egy zsúrkocsival közlekedő pincér útjába került, aki – minden bizonnyal szándékosság nélkül – nemes egyszerűséggel nekipréselte egy oszlopnak. Az ütközési együttható nem lehetett elhanyagolandó: emberünk pulóverén pillanatok alatt megszemlélhető volt a fogadás teljes menüsora: ráksaláta, báránysült hagymás krumplival, de még a sör is kifröccsent, hozzáértők talán felismerték, a világ egyik legjobb márkája.
Mindenki sírt a nevetéstől. Én is, de azért valami elszorult bennem.