Megyünk az unióba

Azt is tudta, hogy a pópától kettővel balra egy külföldi bérel lakást, aki tulajdonképpen nem is külföldi, hiszen innen vándorolt ki. Az álkülföldit szerette Viola néni, hiszen amikor éppen itt tartózkodott, mindig volt türelme végighallgatni, mi történik éppen az udvaron. Cserébe Viola néni elárulta neki, ki parkolt az ajtaja elé – ami ugyancsak fontos információnak számított a külföldi számára, aki igencsak dühös lett, valahányszor nem tudta pontosan a bejárat elé centizni csillogó-villogó járgányát.
Viszont azt még Viola néni sem tudta kideríteni, kié lehet az a sötétkék kombi, amely már reggel tíz óta ott dekkol az udvar kapuja előtt. „Képzelje el: délután négy óra, azóta ott parkol, és miatta nem tudtam kihajtani, pedig parkettért kellene mennem az áruházba, holnap jönnek a munkások” – morgolódott a külföldi, közben pedig lázasan telefonált. Hát, ez valóban szörnyű – de legalább történik valami, gondolta Viola néni, amikor meglátta a rendőrautót leparkolni a kapu előtt. Sietett elújságolni az őrmestereknek, hogy az autó biztosan nem az itt lakóké, hiszen ő aztán valamennyit ismeri. Ám a valódi meglepetés akkor következett, amikor a rendőrök vállvonogatás helyett felírták a kombi rendszámát, félóra múlva pedig a megszeppent tekintetű tulajdonossal tértek vissza. „A repülőtéren találták meg a nőt, és legalább harmincmillió lejre büntették, mert tilosban parkolt, ezt képzelje el – mesélte Viola néni csillogó szemekkel a pópának, néhány órával később. – Látja, pár évvel ezelőtt ki se jöttek volna a zsaruk, most meg még azt is felírták, hogy a külföldi kártérítést kért, mert tehertaxival kellett kimennie a Praktikerbe, tudja, a parkettáért. Hiába na, látszik, hogy megyünk mi is az Unióba.”