Mária néni és a buszsofőr

Hajdanán, amíg a gyermekei nevelése miatt nem járhatott munkába, a zöldségeskertjéből faragott tőkét, és ma is szentül állítja, hogy „nyáron két-három fizetést is ki lehet keresni abból a veteményből, amit nem kell drágán megvenni a piacon.” A gyermekeinek felnőtté válásával majdnem egy időben Mária néni tömbházlakó lett, és a veteményes biztosította jövedelempótlék megszűnt. Az idős hölgy viszont nem kesergett emiatt, természetesnek tekintette a változást, és más jövedelemkiegészítés után nézett. Amíg még fürgébb volt, és jobban bírta magát, fiatalasszonyoknak segédkezett csekély honoráriumért a háztartásban. Mindezt azért, hogy legyen amiből fizetni a „büntetést” – ahogy szereti nevezni a havonta érkező magas számlákat. Korának előrehaladtával viszont ez is megszűnt, és újabb jövedelemkiegészítő után kellett néznie. Így találta ki, hogy késő ősszel csipkebogyót szed, amiből „boszorkánykonyhájában” kisajtolja a levet, és literes, kétliteres kiszerelésben ezt értékesíti. A csipkebogyógyűjtés viszont nem könnyű munka: ki kell menni az erdők, mezők szélére, szedés közben szakad a ruha, otthon gondosan át kell válogatni a szemeket, megtisztítani, kifőzni, tüllbe téve kisajtolni, majd sűríteni a levet, míg eladható állapotba kerül. Mária néni mindezt jószívvel csinálja, mint mondogatja, a sétálás jót tesz az egészségének, a bejövő mellékes kereset pedig a vékonyka pénztárcájának. Egyetlen gondja rendszerint a hazajövetel. A „módos” autósok nem állnak meg a tépett ruhájú nagy rafiaszatyrokkal integető autóstopposnak, de még a buszsofőrök is morgolódva engedik fel a mostani „cuccos autóbuszokra”. Nem egy esetben durván „leutasították” a buszról a csomagjai miatt. Nemrégiben viszont akadt egy olyan sofőr, aki készségesen elébe sietett a buszra nehezen cihelődő öregasszonynak, kedvesen felsegítette, mi több, egészen az utcáig hozta, és lesegítette a nagy csomagjaival. Mária néni könnyekig meghatódva mesélte az esetet: „Valahogy meg kéne írni, a buszsofőrök között is vannak emberek.”