Leszokásom története

Tizenegy év szerelem után. (Azért a félbehagyott dobozt biztos, ami biztos alapon még magánál tartja.) Gyakorlott dohányosok pontosan tudják, hogy a leszokás legkellemetlenebb hozadéka nem is az állandó hiányérzet, hanem a mozgáskoordinációban bekövetkező bizonytalanság. Magyarán, a dohányos bizonyos helyzetekben nem tud mit kezdeni a kezével, a gesztusaival. Hogyan lehet ülni egy kocsmaasztalnál, ha az ember nem tart egyik kezében füstölgő cigarettát? Mihez kezd(het) az illető végtaggal? Nehéz megszokni, hogy az automatizmussá vált mozdulatsort egyszerűen törölni kell a gesztuskészletből – különösen olyan helyzetekben, amilyen például a kávézás, a kocsmázás vagy a kiadós ebéd és kiadós szeretkezés utáni ellazulás. Ebben a helyzetben ajánlott a különböző kihívások keresése. Például a vendéglátó-ipari egységek fokozott intenzitású látogatása – pusztán a próbatétel, önmagunk lelkierejének felmérése céljából (ugyanez érvényes a szexuális életre is, mint utaltam rá fentebb). Ehhez kapcsolódik az az érdekes tapasztalat – nem tudom, leszokófélben lévő dohányostársaim hogy vannak ezzel –, amit úgy lehetne megfogalmazni, hogy a dohányzásról való leszokás a kulturáltabb alkoholfogyasztást vonja maga után. Határozottan azt érzem, hogy ugyanolyan mennyiségű sörtől, amitől annak idején könnyen a berúgás szélére kerültem, most jóformán még pityókos sem leszek. És hiába tudom, hogy nem a cigarettától rúg be az ember, az „ivászat”, illetve a „mulatság” fogalma számomra továbbra is az alkoholfogyasztás és dohányzás szétválaszthatatlan kettősségét jelenti.

És természetesen ott van az ember önbecsülésében beállt jótékony fordulat. Hogy lám-lám, kemény legény vagyok, meg tudom csinálni. Én is roppant büszke voltam magamra – egészen a múlt éjszakáig, amikor is... félreléptem, azaz rágyújtottam. Persze pusztán a kihívás, a próbatétel kedvéért.