incs szebb annál, mint amikor nyáron félre lehet húzódni az erdő szélére. Zaj és por és füst és gyűrődés helyett csend, békesség, friss levegő, gyöngyöző vizű források és patakok, sátor, hálózsák és tábortűz. Szalonnával és bográccsal, természetesen. És egy kis munkával is, mert a vadregényes táj mindig magában hordoz valamiféle kihívást. Például holmi régészkedést azon a helyen, amelyről hírlik, hogy sok évszázaddal előtte emberek lakták, és mielőtt elmenekültek volna a veszedelem elől, ott, a nagy kő tövében ásták el kincseiket.
Nosza, csak csendben, halkan, hogy senki meg ne hallja. Tábori ásó, csákány, elemózsia a hátizsákban, indulás. Kit zavar a másfél órányi járásra egymást követő esztenákról kirohanó, és vadul csaholó juhászkutyák hada, amikor a kincskereső kis csapat ég a kalandvágytól? S attól, hogy ha megtalálja az elásott aranyakat, egy csapásra megoldódik minden anyagi gondja? Félnapi járás után a sátor már áll, a kutatók ásnak, és amíg az első gulyás elkészül vacsorára, már kisebb gödrök és frissen ásott földkupacok díszítik a nagy kő alját. Az aranyláz és a türelmetlenség nagy úr, a társaság éjjel sem nyugszik, s így megy ez napokon keresztül, mígnem megtörténik a csoda: a földre terített újságpapírokon kisebb-nagyobb darabok ölik a társaság kíváncsiságát. Mondtam én, hogy emberek laktak és jártak errefelé!, ujjong a főnök, a patak partján mosva le a kincset érő leletekről az agyagot. Holmi cserépdarabokon kívül sehol semmi, de nem adják fel. Harmadnapon aztán valami fémszerűségben akad meg az ásó éle. Meglesz, meglesz, és a patak partján szépen tisztul a lelet. Itt biztosan emberek jártak előttünk – ismételgeti a főnök –, ezt a lelet minden kétséget kizáróan igazolja. Szakszerűen válik el az agyag az apró, kerek, recés szélű, pénzérmeszerű lelettől, ami szürkés-ezüstös fém, fene bánja, hogy nem arany, amikor az argentum is megteszi. És szépen kirajzolódik a feltevést egyértelműen bizonyító írás: Bere Ciuc.
Látogatottsági adatok