Lejönni a szerről

Aztán egyfajta újrafelfedezés lázában hallgattuk a Doors, Hendrix vagy Joplin zenéjét, olvastuk Ginsberget, Kerouacot vagy Keseyt. Anélkül, hogy bármiféle közvetlen kapcsolatunk lehetett volna azzal a közeggel, amely ezt a fajta kultúrát alapjaiban meghatározta (ha szüleink kopott bakelitlemezeit nem tekintjük annak). Magam is ironikusan anakronisztikus figura lehettem, hátközépig érõ csapzott hajammal, elnyûtt Jim Morrison-pólómban, a konzumkultúra által „megzabált” álhippi mintapéldájaként.

A napokban meghalt Albert Hofmann, az LSD „atyja”, aki ugyan csak fatális véletlen folytán vált a ’68-as generáció apostolává – mivel egész életében elutasította az általa kifejlesztett szer tömegméretû, ellenõrizetlen használatát, és gyûlölte a beatnemzedéket, amiért az „tönkretette neveletlen gyermekét” –, mégis az ellenkultúra ikonikus személyiségeként tekintettek rá. Ha eddig nem, most már biztosan nem fogom kipróbálni ezt a végtelen szabadságélménnyel kecsegtetõ alattomos gyilkost. A „mindent szabad” relativizmusában, a „szabadítsd fel a tudatod” (virág)gyerekességében rejlõ veszélyek ma már sokkal világosabban látszanak, mint az elmúlt negyven év során bármikor. Nem az LSD a hibás ezért, hanem mindaz, ami a szerhez az idõk folyamán hozzátapadt. A kontextus, amelyet kamaszként nem értettem, ma meg már nem érdekel.

A ruhásszekrényem alján valahol még megvan a Morrison-póló; évek óta nem vitt rá a lélek, hogy újra magamra öltsem. Doorst csak nagyon ritkán hallgatok, és a minap meglepõdve vettem tudomásul, hogy a Ginsberg-kötetemet hiába keresem a könyvespolcon, valahová elkeveredett. Szeretem azt hinni, hogy nincsenek illúzióim sem a világgal, sem a nagynak csúfolt generációval kapcsolatban. És tessék, most elment szegény Albert Hofmann is – csak a szer meg a szar maradt utána. Biztos vagyok benne, hogy neki is jobb ez így.