Láz

Semmi sem annyira bizarr, hogy meglepjen, halálos nyugalommal veszem számba a tudat freudi mélységeiből feltörő képeket. Elvégre a titkos vágyak és félelmek naturalisztikus pontossággal bemutatott jelenetekbe foglalt részletei a lázálmok természetes velejárói.
Félóránként felébredek, nem tudom pontosan eldönteni, hogy mikor alszom, és mikor vagyok ébren. Olykor takaróba temetve reszketek a hidegtől, majd minden átmenet nélkül szaharai forróságban vergődök száraz, dagadt és fájó torokkal. Ha az ember néhány napig ilyen éjszakáknak néz elébe, éber állapotban sem mindig realista.
Eszembe jut az alkoholista János bá’, aki az utcánkban lakott sráckoromban. János bá’ már a leszokás kósza gondolatától is delírium tremenszbe esett, minden ébredéskor elhatározta, hogy abbahagyja az ivást, majd tudatalattijának torzszülöttei halálos révületben üldözték vissza a pálinkáspohár mellé minden délután. Fogalmam sincs milyen lényeket vagy rémképeket láthatott az öreg az alkoholelvonás okozta hallucinációi közben, de ahányszor azelőtt láttam, hogy a függőség legyőzte volna föl-föltámadó akaratát a jóra, olyan szánalomra méltó, rettegő arcot viselt, amelyhez hasonlót addig sohasem láttam. János bá’ folyton rettegett, ha józan volt. Félt a bűnözőktől, félt a rendőröktől, félt a melegtől és a hidegtől, félt az adótól, attól, hogy a postás nem hozza ki a nyugdíját, vagy attól, hogy elüti egy részeg sofőr az átjárón, félt az államtól, és attól, ahogyan él. Akik látták (akik józanon sosem féltek), sajnálták, megvetették, vagy kinevették. Néha arra gondoltam, lehet, hogy János bá’nak van igaza.
A betegség és a láz elmúlt. A zászlóalj nem került elő, elúszott az egész a fekvő katonával együtt a sárga zeppelineken, nyugodtan alszom, kipihenten ébredek. Józanon és bátran.

Varga László