Látogatás egy régi utcában

Elég alaposan szoktunk kávézni, van, hogy éjfélig is eltart, és néha le kell menni új kávékért az éjjel-nappaliba. Bámultuk a képet is eleget, aztán a hét végén eldőlt: megyünk, megnézzük a szóban forgó utcát. Ami különben sodró elánnal vált a hazai és nemzetközi sajtó gumicsontjává az utóbbi pár évben, köszönhetően a macskakövek alatt lapuló 330 tonna aranynak és 1600 tonna ezüstnek. Nyújtotta is az ujját egy Aranytársaság, hogy eltakarítaná a felesleges akadályokat a 3 milliárd dolláros hozomány útjából. Ami sziklán túl sok száz házat, öt különböző felekezet templomát és temetőkertjét, pár ezer élő és holt lakost jelent. Napi 20 tonna dinamitpatron felrobbantásával az Erdélyi-érchegység homlokán keletkezne egy 800 hektáros zagytározó, 180 méter magas gáttal. Ennek a gigászi, cianidos szennyvizet lötybölő kávéscsészének az aljára kerülne a hajdani bányászváros, Alburnus Maior, főterén a kacskaringós kis utcával, patinás bányatiszti műemlék házaival, 2. századi, római kori tárnarendszerével együtt. A helyiek fele már elköltözött, elfogadva az Aranytársaság kompenzációját. A többiek azt mondják, nem tudják darabszámra eladni halottaikat. Meggyűlölték az aranyat. A nők nem hordják karikagyűrűiket, a férfiak táblákat szegeznek a kapuk fölé: „Ez a ház NEM az Aranytársaság tulajdona.”

Eddig a lapokat, tévéstábokat, civil szervezeteket és környezetvédelmi minisztereket megmozgató történet. A kis utcát, ahol valamikor a bányászok vonultak, üresen találtuk. A főtéren egy kisgyerek arra kért, javítsam meg a triciklijét, de a játék törött volt. Akár a napsütésben szikrázó szétomlott város, ahol szinte hallani lehetett mindenfelől a megállíthatatlan, visszafordíthatatlan rohadást. Azt hiszem, Verespatakot már nem lehet megmenteni. Olyan, mint egy valamikor gyönyörű, szétmállott tablóból megmaradt, retusálhatatlan darabka. Igaz, szívtelen és felelőtlen tett lenne kidobni egy kétezer éves, megismételhetetlen felvételt.