Kutyavásár

Ilyen körülmények között soha egyetlen tojás el nem tűnt, a puliszkalisztes zsák ellen sem indult soha rágcsálóroham, Fürge csak a szomszédból esténként átbóklászó sünökkel ápolt diplomatikus kapcsolatokat. Sőt a lehető legjobb stratégiai együttműködés alakult ki közöttük, mert valahányszor utóbbiak a kőkerítés melletti farakás alatt egerésztek, Fürge mindig békén hagyta őket. Két okból eredően: egyrészt mert, bár maga is kicsike volt, a sünök mégiscsak könnyebben befértek a fahasábok alatti vadászterületre, másrészt mert együttműködésük legelején Fürge egyszer túl közel találta dugni az orrát a sünpapa tüskéihez. De ez a kicsi, fekete szőrmók a hívatlan és főleg ismeretlen kétlábúak közeledtén is jelezte, hogy a gazdájának jó lesz idefigyelnie. Egyszóval Fürge maga volt a tökéletes őrző-védő és riasztó szolgálat, és mindezért soha nem kért egyebet, mint egy kis maradékot Erzsi néni aznapi főztjéből.

Pista szomszédék szomorkás hangulata azonban rövid ideig tartott. Egy este valamelyik városi kocsmában – emlékszem még, hogy melyikben, mert még az esti egyetlen sör előtt voltam, csakhogy a reklámszabályok… – azzal az üzleti ajánlattal állt elő rég nem látott kedves ismerősöm, hogy van két eladó kiskutyája, melyiket veszem meg, mert elfogyott a sörpénze. Egyik

apró és mozgékony, a másik gömböc és lusta. Egyébként testvérek. Egyből eszembe jutottak Pista szomszédék, s a mindenki számára előnyös kutyavásárra meg is kezdtük az áldomásozást. Aztán Erzsi néni közbeszólt, hogy hó, mert a szilvalé igen fogy, s a kutyus is csak akkor kell, ha nem szuka az ebadta. A szebbik nem részéről a szebbik nemet ért mérhetetlen diszkrimináció hallatán muszáj volt tárcsázni az ismerőst: Ember, mije van a kicsi mozgékonynak? Cunája. Nem jó, akkor inkább a másik, csak legyen áldomás. És a gömböc lustának? Annak is…