Kultúrtahó

Egy tárlatnyitó persze általában csupa ilyesmikről szól, a legritkább esetben szoktak a művei aurájától körülvett alkotó füle hallatára szénkezelési hiányosságokat „laudálni”, vagy kompozíciós egyensúlytalanságokat elemezni. Ilyenkor néhány percen át felfoghatatlan eszmei magasságok jelentik a természetes közeget, múzsák zenélnek, még ha bele-bele is reccsen a méltató kritikus kezében a mikrofon.

A közönség válogatott. Válogatottan műértő, válogatottan érdeklődő és válogatottan tahó. A műértők csendben, csak úgy, maguknak vagy a közvetlen közelükben lévőnek műértenek, de inkább egyáltalán. Majd máskor, majd másnak, majd másképp. Az érdeklődők hangosan érdeklődnek, nem spórolva az indulatszavakkal és -hangzókkal, hálásan nyilvánítanak tetszést, vagy tétován lépnek

tova, ha a mű zavarba ejtően fikszírozza őket. Ők azok, akik az alkotó számára az azonnali adrenalinszint-növelő reakciót biztosítják, mint színész számára a spontánul kitörő taps. Rutinos kiállítóban ilyen visszajelzések befogadására különleges érzékenység alakul ki, gond nélkül meghallja, még ha közben művei európai beágyazódásáról is kényszerül beszélni roppant mélyértelműen, élő televíziós közvetítésben.

A kultúrtahó pedig ott van, megkerülhetetlenül. Nem biztos, hogy pontosan tudja, mire is érkezett, talán azt sem, hogyan került oda, azt viszont tüntetően, önbizalommal csordultig telve képviseli. Jólértesültsége lehengerlő, kísértetiesen hasonló eseteket húz elő emléktárából, igen bizalmas összefüggésben használ márkás neveket, amelyek hallatán a halandó vigyázzállásba merevedik, mielőtt megsemmisülve továbbsomfordál. Többször is találkozott már a kiállító munkáival, hangoztatja, most nem ugrik be, hol és mikor, de nemrég beszéltek nagyon rangos társaságban a művészről, s biztosíthatja, hogy mindenkinek igen jó véleménye van róla. Amúgy jó az anyag, különösen az az izé tetszett, tartja fontosnak mintegy mellékesen odaszólni a művésznek is, de már inkább arra vigyáz, hogy tányérján tartsa a csúszásnak induló hortobágyi palacsintát.