Köszönet Oszkárnak

A „szeretném megköszönni...”kezdetű, könnyek közt elmondott mondatokról vanszó. A családnak, házastársnak ésIstennek elrebegett köszönetek teljesen szokványosnakszámítanak, ezért figyelmünk átsiklikrajtuk. Nem állítom, hogy kifejezetten szőrösszívűlennék, de a címzettek skálája olyszéles, hogy bizonyos esetekben lehetetlen megállnimosolygás nélkül a dolgot. Úgy tűnik, aszervezők is megunhatták a vég nélküliköszönetnyilvánításokat, mertszabályosan lekeverték, hadd mondja privátban aboldog díjazott. Az egyetlen, akit nem kevertek le –gondolom, a politikai korrektség közbeszólt –,az Forest Whitaker volt, aki ismeretlen okból kifolyólagegykor élt afrikai őseinek mondott köszönetet.Szintén kissé furcsa lehetett Melissa Etheridgeszájából azt hallani, hogy mennyire hálás– a feleségének. Humorból sem volt hiány,hiszen a tündéri Helen Mirren az általa alakítottszemélyiségnek, Anglia királynőjénekköszönte meg a díjat, „aki ötven évalatt megőrizte tartását és frizuráját”.A német Florian Henckel von Donnersmarck pedig egyenesen aLegviccesebb Filmrendező címére pályázhatnaazzal a megjegyzéssel, hogy kitüntetésétArnold Schwarzeneggernek köszöni, mert „megtanítottarra, hogy töröljem a szótáramból azta kifejezést, hogy nem megy”.
A legjobb azonban kétségkívülaz életműdíjjal kitüntetett zeneszerző, EnnioMorricone volt, aki megköszönte „mindenkinek, akitehetsége ellenére soha nem kapta meg ezt a díjat.”Ezt már csak egyvalamivel lehetne kiegészíteni:hódolattal adózni mindazoknak, akik (szerény)tehetségük ellenére... mégis megkaptákezt a díjat. Vagy legalábbis nem várakoztattákőket annyit, mint a valóban kiváló MartinScorsesét.