Kolindák és kolindák

Mert kolindákból is többféle van ám: igencsak nagy naivitás lenne ma már azt hinni, hogy csakis ünneplőbe öltözött, a Megváltó születésétől szívük mélyéig meghatott gyerekek produkálják a nagy hagyománnyal rendelkező műfajt. Ma már nem kell népviselet, nem kell karácsony, nem kell hó, igen gyakran még ének sem kell a kolindáláshoz: megy minden, mint a karikacsapás, fő a jókedv meg a zaj – nagyjából eme két alapösszetevőre redukálható ugyanis a néphagyomány nagyvárosi variánsa. Nagyot téved az, aki azt hiszi, badarságokat fecsegek itt összevissza, kijelentéseim ugyanis mondhatni, hogy a tudományosság kritériumainak is megfelelnek, hiszen – néprajztudósok szóhasználatával élve – gyűjtésen alapulnak.
Először is adott egy tucatnyi suhancból álló zajos csoport. Aztán sálak, sapkák – a népviselet helyett, gondolom. Színhely: nagyváros, park – a természet lágy öle, avagy maga a rusztikum. Szaladgálás a békés járókelők körül – a házról házra mozzanat helyett. Végül az éneklés. Rekedtesre kínlódott kamaszhangok üvöltözése – a csengő dallam helyett. A szöveg, sajnos, már nem tűr nyomdafestéket. Tartalmilag két focicsapat közötti rivalizálás művészi feldolgozása lenne, a fociszurkolók jól ismert szókincsének minden árnyalatával ízesítve. Hogy tudniillik ki és miért dögöljön meg, miután, persze, alaposan elvégezte azt a bizonyos műveletet, ami a csecsemőket egyébként életre hívja. És a műfaj szinte kötelező interaktív jellege: Mit bámulsz? Gyere te is kolindálni – szólítják fel a békés járókelőt.
Globalizációs vagy asszimilációs tünet-e, nem tisztem eldönteni, de létezik a műfajnak egy magyar adaptációja is. Színhely: nagyváros utcája. Szereplők: négy-öt tizenéves srác. Egyikük a bankautomatával vesződik. Ketten a háta mögött állnak, fejüket egyszerre, ütemesen rázzák. Fülükből a fülhallgató kábelja lóg ki. Gyere hallgass kolindát – hangzik a szíves invitáció, és a fülhallgatócsere közben a manele lágy hangjai vegyülnek az esti csöndbe.