Kocsmakultúra

Nos, e sorok szerzőjének volt már alkalma több településen is kipróbálni a helyi felhozatalt, és szembesült már azzal, hogy egy kisvárosban az egyik legmenőbbnek számító hely délután ötkor nyitott, szülővárosában meg azzal, hogy egy népszerű klubban hajnali két órakor százhúz decibellel dübörgött a death metál, lehetetlenné téve minden társadalmi interakciót a transzközeli állapotban történő pogózáson kívül. Ám a jelek szerint minél nagyobb egy város, annál alacsonyabb a vendéglátó-ipari kultúra szintje – legalábbis Kolozsváron igen magas az egy főre jutó „bunkókocsmák” száma.

Kezdve azzal, hogy a helyek tekintélyes részében ódzkodnak minden, egyéni arculatot kölcsönző dizájnelemtől, és megelégszenek azzal, ha a régi bérházi lakásból átalakított kocsmában tessék-lássék lefestett, szinte málladozó falak fogadják a vendéget, és alig találni két egyforma széket, az asztalból pedig szálka megy az ügyfél kezébe. A legvidámabb történet egy olyan helyhez fűződik, amely az ógörög hadisten nevét viseli – és nem véletlenül. Az ottani kiszolgálás nyomán ugyanis még a legviráglelkűbb vendég is ellenállhatatlan kényszert érezne arra, hogy nehéztüzérségi támadást vezényeljen egy ártatlan, bolyhos, gombszemű állatkákat nevelő angoranyúlfarm ellen. Az még hagyján, hogy annak ellenére, hogy csak ócska műanyag székekre lehetett leülni, az átlagosnál közel ötven százalékkal drágább minden, de ha például az ember negyedórás várakozás után rendelni szeretett volna, dühösen torkollták le, mondván, nagyon elfoglaltak. Miután tíz perc múlva mégis kiszolgáltak, odadobták az asztalra a sörbontót, mondván, ugyan, nyissák már ki a kedves vendégek maguknak az italt, mert továbbra is sürgős teendők terhe nyomja az ő vállukat. Ezek után tulajdonképpen csak azt nem értem, miért csodálkoztak, amikor az önkiszolgálós módszeren felbátorodva a borravalót is magunknak tartottuk meg.