Kinőttem a világkeresőt

Kocsmát már nem szeretnék, de a gép működik. Rátört az önuralom. Utolsó nekem szegezett kérdése: van képem hozzá?
Megnéztem. Ha a képem az enyém, biztosan megtalálom a világkeresőben. Beírom a nevem, és a Képek opcióra kattintva keresem a választ. Megjön: a keresésnek egyik dokumentum sem felel meg. De még mielőtt kiábrándulnék, a világkereső nem hagy magamra, s javaslatokkal áll elő: győződjön meg arról, hogy minden szót helyesen írt be. Mondanom sem kell, mekkora feladat eldönteni, hogy nevem helyes-e. Nincs-e hiba abban, ami engem legegyszerűbben összefoglal. Még mielőtt veséig bámulnék önrakásomba, jön a következő segítség: próbálkozzon más kulcsszavakkal. Szinte tálcán kínálja a lehetőséget, hogy Jim Morrisont beírva saját képemet várjam vissza. Woody Allen, Mr. Muscolo, Miskin herceg, Duncan McLeod. De a világkereső nem hagy ábrándozni: próbálkozzon általánosabb kulcsszavakkal, mondja. Aha. Például: szerénység. Állhatatosság. Huncut önsajnálat. Ellenállás. Megtörés. Végül kiegyenesedett háttal, hősies passzivitással egy géptől várni a választ.
Amikor a világkereső utolsó javallata szemembe botlik, már késő. Próbálkozzon kevesebb kulcsszóval, mondja a világkereső, de a világom közben kinőtte magát, színek, szagok, arcok bújnak elő – dolgozik a belső gépezet. Előkerül az én képem is, ahogyan valamikor régen, vagy még akkor sem, bárpultnak támaszkodva, idegenül hamis lánynak mondja: ha szeretnék magamnak egy életet, te csak alkatrész lennél benne. A lány elképed. Van képed hozzá? – kiáltja, és olyan távolra lövi magát birodalmamtól, hogy maga is megijed. Õ csak kelletlenkedni akart, mondja aztán visszapályázva, olyan hamisan, huncutul. Végül is: (kacag) én a legszebb, (ő a legszebb!) téged választalak. Hegyek között, völgyek között zakatolva.