Kié a busz?

Unottan vágott utat magának a járműre felszállni készülő tömegen, és halvány mosoly futott végig az arcán, mikor megpillantotta a buszon az egyetlen üres széket. Ekkor vette észre, hogy nem egyedül pályázik ennek elfoglalására: idősödő hölgy esernyőjével szilajon hadonászva tuszkolta félre az útjában állókat, kitartóan az ülőhely felé törekedve. Méltatlankodva, azonban szótlanul vette tudomásul vereségét, amikor a fiatal nőnek az utolsó pillanatban mégis sikerült leülnie. Az első megálló után, mikor már jobbról és balról is taszigálták az újabb utasok, előrehaladott korára hivatkozva felháborodottan rótta fel az utolsó üres helyet elfoglaló nőnek impertinenciáját. A nő azonban továbbra is egykedvűen nézett ki az ázott tömbházakra és a fakó villanyoszlopokra, majd monológba kezdett: reggel nyolc óra óta dolgozom, nem elég, hogy egész nap állnom kell, lótok-futok a városban, és ma is legalább ötször kénytelen voltam buszra szállni, és most végre leülhetek, van nyugtom? Hát nincs, mert a polgármesteri hivatal ingyen bérletet osztogat a nyugdíjasoknak, amit persze ki is használnak. Egész nap őket kerülgetem a buszon, az utcán, a piacon, mert nincs, amivel napjukat eltöltsék, és sétafikálnak. És most, mikor végre leülhetnék, felszusszanhatnék egy kicsit, akkor az illemszabályokra hivatkozva rántanák ki alólam a széket. Közfelháborodásra számított a többi utas részéről, ehelyett csend lett úrrá a buszon. No de sebaj, majd csak leszek én is nyugdíjas...