Kezdetek

Volt olyan pillanat, amikor valamilyen mesével kellett elterelnünk a figyelmét ahhoz, hogy valamiképpen beédesgessük a pajtások közé. Akiket aztán a dadákkal és az óvó nénikkel együtt megszokott, sőt megszeretett, és az élet a rendes kerékvágásba zökkent. A kisebbik legény bezzeg, oda se neki. Fel sem vette, hogy délutánig ott kell maradnia, apu és anyu pedig rohan munkába. Minden reggel hátravágta az ajtót: Szia, óvó néni!, és ezzel kezdődhetett a nap. Délután ugyanígy odadobott egy sziát, a kisautót még egyszer végigburrogtatta az asztalon, s mehettünk haza. A nagyobbik lányom számára sem okozott különösebb gondot a kezdés, olykor még az ablakból integetett is, jelezve, hogy odabent minden rendben, a hajas babák és a macik is felébredtek már, lehet játszani. És előfordult, hogy délutánonként meg kellett várni, amíg legújabb alkotását még befejezi az ákombákomokkal telerajzolt papírlapon, és puszit ad az óvó néninek.

Hanem a legkisebbikkel azért akadt egy kis gond. Tavasztól nyár derekáig hajtogatta, hogy ő márpedig nem akar iskolába menni. Hiába magyaráztuk neki, hogy állj meg, manó, előbb talán az óvodát kellene megkezdened, és végigjárnod, aztán jöhet az iskola. Úgy augusztus derekára megértette az oktatási rendszer fokozatait, ekkor viszont azt adta meglehetősen félreérthetetlenül a tudtunkra, hogy: Nem akajok óvodába menni. Pont. A családi tanács már-már elfogadta a tényállást, miszerint az ünnepi szoknyácskát majd egy év múlva adjuk fel a kicsire, mert az ő ovispályafutása csak akkor fog elkezdődni. Hétfőn azért csak felvette az új ruhát, és láss csodát: kibírta a rövidke megnyitót. Kedden reggel olyan negyed nyolc körül az egész család számára igen reménykeltően és határozottan költött, hogy: Apa, ébjedj, mejt koján van! Összenéztünk, amikor a pajtások közül mosolyogva integetett, hogy mehetünk már munkába. De azt azért nem gondoltuk volna, hogy délután kerek perec leszögezi: Nem akajok hazamenni!