Kaláka

Mérhetetlen anyagi előnyein kívül a kalákának még az is erősségei közé tartozik, hogy ilyenkor a baráti körnek, a rokonságnak s a komaságnak legalább egy része találkozhat, s miután elvégzi a munkát, a terített asztalnál meg tudja beszélni a világ ügyes-bajos dolgait. A közösen és jól végzett munka s a találkozás örömét ugyanis nem lehet pénzre lefordítani, azt a világ kincse sem pótolja. Hát annak idején, szépapám korában olyan kalákák voltak, hogy amikor elkezdték, a rigó még fütyörészett a fenyőfán, s egy hónap múlva a lagziból egyenesen az új boronaházba költözhetett az ifjú pár.

Nagyjából ezeket a szempontokat vette figyelembe Dani, amikor szólt a barátainak: kéne valami kő. Jöttek azok örömest, mert a barátság nem a bárpultnál, hanem a szükségben szokott eldőlni. Az asszony felpakolta a köményest, falnivalót, szalonnát, hagymát, kenyeret, borvizet, sört majd vesznek menet közben valamelyik boltból. Úgy ment a munka, mint a karikacsapás: hárman a patakmederből csákánnyal feszegették ki az öles köveket, s dobták ki a partra. Másik kettő a gyepről szedte fel, s hajította fel a kocsira. S megint másik kettő vitte előre, a helyire. A fuvaros fordult egyet, térült kettőt, s már kezdte volt félteni az öreg teherkocsiját, aszongya, csendesebben, legények, mert öreg ez a masina, amúgy is recseg-ropog minden eresztéke. Mire a nap elindult lefelé, az utolsó rakománynál tartottak. Józsi, akinek több a szíve, mint az ereje – mert bakancsostul, kabátostul sincs annyi, mint egy zsák cement, s különben is városi gyerek –, csak állt. És nézte, amint a többiek rakják a kocsit. Mi van Józsi, nézni könnyebb, vagy már végeztél? Még nem, de áttértem az olimpiai eszmére. A részvétel a fontos.