Kafka beájulna

Ha aktív vallásgyakorló ember lennék, mindennapi imámat kiegészíteném azzal a passzussal, hogy „és szabadíts meg minket a bürokráciától, mivelhogy Jézus Urunk is személyesen hozta el a megváltást, nem hivatalnokai által kiállított igazolványokon keresztül, ámen”. Ebben a labirintusban (különösen nálunk) oly bizarr dolgok történülnek, hogy a jó Kafka Franci csak tátogna bámulatában, és pironkodva áttérne szerelmi románcok írására. Számomra mindmáig talány, hogyan veszhet el két iroda közti három méteren egy ideiglenes tartózkodási engedélyért benyújtott dosszié – a rendőrségen. Az ezt követő mintegy három hónapos kálváriáról ne is beszéljünk – a viszontagságok oka az, hogy a rend felkent őrei nem hajlandók elismerni az iratok elkallódásának tényét, és minden alkalommal azzal utasítják el a szenvedő alanyok érdeklődését, hogy a doszszié természetesen megvan, csak nem tudják hol, de kitartóan keresik, tessék visszajönni jövő héten.
Adóbevallások évada van. Hősünk ott áll az őt alkalmazó oktatási intézmény főtitkárnője előtt, és kéri a „fisá fiszkáláját”. A hölgy udvariasan közli, hogy elküldi neki postán. De asszonyom, én most itt vagyok, mondja elhaló hangon hősünk. Sajnos, akkor is postán kell kézbesítenem. De ahová ön küldené, az a hivatalos lakcímem, innen 300 kilométernyire, és én nem ott vagyok, hanem itt, nem is szándékszom arrafelé menni, viszont 15-éig le kell adnom, ön ezt pontosan tudja. Roppant sajnálom, így a válasz, beszélje meg valakivel, hogy onnan küldje vissza ide postán. Aztán ön újra elküldi postán a hivatalba.
Nos, mi segít ilyenkor? Egy apró figyelmesség, természetesen. Mert semmi sincs a nap alatt, mi megoldhatatlan.