Kábelpanama

Motorikus funkciózavaromért egyrészt a fiatalember arca okolható, amelyről Rogyion Romanovics Raszkolnyikovét meghazudtoló pesszimizmus sugárzott. Másrészt a nevezett (és mélabús) testrészt olyan rutinos mozdulattal pozícionálta fél arasszal beljebb lakásom légterébe, hogy attól kezdve mindenféle hirtelen ajtómozdulat nagyfokú udvariatlanság lett volna részemről. Harmadrészt a fiatalember kérése nem tűnt teljesíthetetlennek. Nem akart apokaliptikus kiadványok segédletével lelki üdvömről gondoskodni, nem gyűjtött adományt a venezuelai kisállatmenhely vemhes aranyhörcsögeinek, és nem kívánta együttműködésemet politikai célú kérdőívek kitöltésében.

Kézjegyem csak ahhoz kellett, hogy egy országos internetszolgáltató cég felszerelhesse a lépcsőházban a kábelhálózatát. Namármost én egyrészt a szabad és korlátlan információáramlás etikátlan hívének vallom magam. (Megszámoltam, jelenleg hat darab koaxiális kábel fut be a lakásba, igaz, nem mindegyiket használom.) Másodrészt, a lépcsőházat soha nem tekintettem saját privát szférámnak, egyetlen esetet kivéve, amikor egy jól sikerült születésnapról tértem vissza hajnalban – de a szomszédok megszántak, és a lakáskulcs enyémtől eltérő, rendeltetésszerű használatával bebocsátottak magánlakosztályomba. Harmadrészt a fiatalember kikezdhetetlen logikával érvelt amellett, hogy egy technikailag jobban felszerelt élettér ingatlanpiaci ára is nő. Ezt az utóbbit nem kellett volna. Hát hogy a ménkűbe ellenjegyezném a papírját én, aki évek óta lakásvásárlásról álmodom? (Azért álom, mert reggelente szertefoszlik). Nem elég, hogy egy háromszobás kolozsvári panellakás már most annyit kóstál, hogy az előtt bokázna egy dél-franciaországi ingatlanügynök is?

Azért csak aláírtam a listát. Arra gondolva, hogy amikor belátható időn belül elkezdenek összeomlani az aranykor tömbháznak nevezett, észak-koreai merítésű építészeti gnómjai, hátha a kábelszövevény felfogja a boldog tulajdonosi fejemre szakadó méregdrága erkélyt.