Irodalomhiány

De vajon miért ítélkezett ennyire szigorúan a magyar kormány saját irodalma fölött? Vajon mi lehetett az a „kényszerítő körülmény”, ami miatt a magyar kormány a fenti következtetésre jutott? Gondolkozzunk egy kicsit:
1. lehet, hogy a magyarországi írók még mindig olyan szemérmesek, mint Ottlik, akiről tudjuk (leírta a Prózában), mennyire röstellte nősüléskor írónak vallani magát a hivatalnok előtt. Ez esetben, ugye, csak mennyiségi problémával kell szembenéznie a magyar kormánynak. Aztán ott van még a
2. minőségi probléma is, az ti., hogy a magyar kormány Nobel- és egyéb díjak ellenére sincs megelégedve a mai magyarországi irodalom színvonalával. Lelke rajta! De az sem kizárt, hogy
3. egyszerűen csak fél a romániai/bulgáriai írók nagy pofájától, nehogy valamelyik „szellemi munkásnak” eszébe jusson megsértődni és telekürtölni a világsajtót azzal, hogy a magyar kormány kitiltotta a romániai/bulgáriai Szellemet Magyarországról. (Elnézve a „vasálarcos” magyar kormányt, ez a variáns tűnik a legkevésbé valószínűnek.)
Szociológus barátom közlése szerint a közel másfélmillió erdélyi magyarból 2002-ben 1517 ember vallotta magát „írónak”, „művészeti alkotónak” vagy „előadónak”. Véleményem szerint húsz-huszonöt író bőven elég egy ekkora közösségnek, úgyhogy egy Janus Pannonius-refrént továbbragozva ki is adnám a jelszót: „Fel hát az útra, társaim, siessetek!” Virágoztassátok föl a magyarországi irodalmat!

Lövétei Lázár László