Húsleves, az egzotikum

Vagy a szintén hazai gyártmányú camembert, amelyik nagyon finom és nagyon olcsó – valószínűleg ezért fogy el rekordidő alatt az élelmiszerbolt polcairól.
Aztán ott vannak a kocsmák: a kliens egy idő után hozzászokik, hogy a cigarettát inkább a sarki nonstopból hozza magával. Hiszen bár az árlistán ott sorakozik két-három cigarettamárka is, ezek rendszeresen kifogynak raktárról, és ilyenkor ugyancsak kellemetlen a sör mellől elfutni füstölnivalóért.
Egyes ételek pedig csak a hazajáró lélek szerepét töltik be a vendéglők étlapján. A karfiolkrémlevest, a tenger gyümölcseiből készülő fogásokat, gesztenyepürét inkább felejtse el a kedves vendég. Ezek a fogások ugyanis nagyon jól csengő névvel bírnak, ám a tapasztalt vendég már tudhatja: legtöbb étlapon éppen ezért csak dísznek szerepelnek. De a legkedvesebb történet a város egyik, magát luxusétteremként feltüntető vendéglátó-ipari egységéhez fűződik. A gyanútlan kliens felüti az étlapot, és egy banális húslevest rendel a lista éléről. Jaj, az nincsen, válaszolja a pincér. A vendég furcsán néz, de aztán végigbogarássza a menüt még egyszer, és kiköt a bablevesnél. Tetszik tudni – így az amúgy csinos és kedves, földig érő ruhába öltöztetett pincérlány –, ezt a két levest nem tartjuk, mert soha senki nem szokta kérni. A kliens kezdi alternatív csodabogárnak érezni magát, de azért tesz még egy próbát: esetleg töltött káposzta? Persze az van – jön a válasz –, csekély két óra múlva el is készül, megvárja?